Az a rohadt testkultúra. Az az oka mindennek. Meg az újév. Meg az újélet. Mondták, hogy nem kell fogadalom, nagy elhatározás, gigantikus tervek. Figyelmeztettek. Az új esztendő kezdete csak egy dátum. Mi változna? Mi változik január 1-jén december 31-hez képest? Másképp kell fel a Nap, másként jár a Hold? Fenét! Miért nem lehet életmódot váltani július 24-e keddről szerdára virradóra? Ki találta ki és erőlteti az emberiségre ezt az „új év, új élet” hülyeséget?

Rubens nőalakjaihoz személyi edzőt fogadnának ma. A willendorfi Vénusz a TLC-n szenvedne az Élet 250 kiló felett című műsorban. Most a szálkás a menő. A karfiolcomb, a réteshátsó konditeremért kiált. A gömbölyded és pihe-puha maximum a plüssmackóval kapcsolatban elfogadott.

Szóval: igába a fej, bégetni a nyájjal, új év, új élet. Irány hát az edzőterem! Futni fogsz, futni, ha beledöglesz is. Lesz olyan fenék pár hónap múlva, hogy még a bugyid is lepattan róla! Lesz ám, az áldóját neki!

Hétfő, reggel 6 óra. De hát hideg van. Meg sötét. És alig aludtál, és fáradt vagy meg gyenge. Minden tagod kocsonyás. Ma nem fog menni ez az új élet. Majd holnap. Meg is beszélted magaddal. Majd holnap. Igen. A kedd határozottan alkalmasabb az életmódváltásra, mint a hétfő.

Ébred a család. Férjed kérdezi: - Na, bepakoltad az edzéscuccot? Mész?

Pff, bakker! Ha azt mondod, nem, puhánynak és hangembernek fogsz tűnni. Menni kell. Menni. A tervek azért vannak, hogy változzanak, nem?

– Persze hogy megyek! – villantasz rá magabiztos, hollywoodi mosolyt, miközben lazán rátenyerelsz a konyhapulton a kávé mellé elfogyasztott 6 darab szaloncukor papírjából képződött, árulkodó halomra. 

Gyereket kirakod a suli előtt fél 8-kor, te pedig célba veszed a termet. Leparkolsz a bevásárlóközpont P1-esén. Itt vagy, kimenni bonyolult, nincs már visszaút. Ahogy haladsz a pláza tetején fekvő fitnessközpont felé, kávézókból és pékségekből próbálnak elcsábítani frissen pörkölt és frissen sült ígéretek. De nem! Mit mondasz este Apának, ha megkérdezi, hogy esett? - Khmmm, mire is gondolsz pontosan? A briósra vagy a latte-ra?

Nem hazudhatsz. És ha megkérdezi, hogy néz ki az edzőterem? Ő ide jár rendszeresen.

Két lépcsősor a bejárathoz. Hú, francba, már attól kifulladsz. „Remek” lesz ez. A pult mögött jóképű, kellemesen formás fiúcska érdeklődik, mit szeretnél. Egy szuszra mondod, ahogy otthon a férjed tanította: - Egy napijegyet, egy kisüveges vizet és egy törülközőt!

- 1860 lesz – mosolyog a kis tacskó.

- Ezernyolcszázhatvaaaan? De hát abból szűkösen megvan egy szombati ebéd. Vagy 3 latte + 1 süti. Vagy 3 süti + 1 latte – persze nem mondod ki, volt gyerekszobád, bár bordásfal meg szobabicikli nem volt benne. Pedig jó lett volna, ha van. Akkor most nem késő 30-asként kellene elkezdened ismerkedni a sporttal meg a hozzá kötődő árakkal.

Felmarod a kellékeket, berongyolsz az öltözőbe, ahol kaki- és pállott papucsszag van, s amerre nézel, fürdés előtti, utáni, félig felöltözött vagy félig levetkőzött, különböző állagú, méretű és formájú női testek borzolják a kedélyeidet.

A szekrényajtó mögé bújva magadra rángatod a leggingset, a trikót meg a cipőt, és mereven előre nézve menekülsz ebből a melleket, fenekeket, hónaljakat tartalmazó, fortyogó üstből.

Kinézel egy futógépet. Foglalt. A másik is, a harmadik is. Mi lesz most? Futni jöttél, futni is fogsz. A terem sarkában van egy szabad. – Add, hogy működjön! – fohászkodsz.

Bingó, működik. Fatburner, Calorieburner, Interval, Manual… Melyik legyen? Legyen a Fatburner! Weight? Miiiii? Ez komoly? Be kell írnod a súlyod? Gyorsan körbenézel, biztosan nem les-e valaki, s pironkodva bepötyögöd a 60-at.

S ha már 60, legyen annyi az idő is. 60 perc. Végül is az csak egy óra. Neki is indulsz. Az első két perc gyerekjáték. Menni fog. Ettől vannak úgy oda? Ez semmi. Aztán a harmadikban már ólmosodik a lábad. A negyediktől ki-kihagy a légzésed. Az ötödiknél iszonyodva nézed a kijelzőt: hátralévő idő 55 perc. 55! Anyám, az majdnem egy óra. Lassítasz a tempón. Első alkalommal jó lesz neked az erőteljes gyaloglás is. Az sem haszontalan. Olimpiai sportág. A 30. percnél nem hiszed el, hogy még ugyanannyi van vissza, mint amit magad mögött hagytál. Nézelődsz inkább, csak a kijelzőt ne kelljen látnod! Észreveszed a húsos lányt, aki majd’ meghal az edzője mellett. A feketére szolizott testépítő fiút, aki emelget valami baromi nagyot, a fején kidagadó erek mozgásából olyan 350 kilósra tippeled a felette levő súlyt.

Aztán magad köré is nézel. És örömmel, már-már az összetartozás boldog tudatával konstatálod, hogy más is szenved, mint az eb. Hogy más is piros, izzadt és rühelli az egészet. A seggig szőke, hibátlan alakú, makulátlan sminkben sétálgató lány nem ér. Ő a kakukktojás, nem te. És ez jó érzés. A 45. percben össze is mosolyogtok a közelben szintén egyre erőtlenebbül kúszó-mászó korod- és alkatodbelivel.

60. perc – vége. Levánszorogsz a futópadról, csatakos vagy, a cipőfűződ lóg, ahogy a hajad is, de te úgy érzed, lebegsz. Euforikus nem vagy, de olyan büszkeféle igen. Mert megcsináltad. Megtetted. És biztos vagy benne, hogy újra megteszed.

Az öltözőben már nem is tűnik fel a kaki- és pállott papucsszag. Azért még a szekrényajtó mögé bújva vetkőzöl és csavarod magad törülközőbe. De biztos vagy benne, sőt meggyőződésed, hogy néhány hónap múlva lesz olyan feneked, hogy még a bugyid is lepattan róla. Lesz ám, az áldóját neki!

V. Szabó Kriszta