Én vagyok az akciós lány. Sajnos. Piti, de ez van. Valamiért belém ivódott, hogy magamra sajnáljam a pénzt. A gyereknek toronyórát lánccal, a család többi tagjának is bármikor bármit, de magamra??? Jaj, azt nagyon nehezen. Kaptam már barátnői, anyai-atyai fejmosást, miszerint így közel a 40-hez elfelejthetném végre az egyetemi ösztöndíjamból összevásárolt felsőimet, mert azóta elröppent 20 év, változtam, változott sok minden. Kaptam már évfordulóra vásárlási utalványokat a férjemtől, szolid utalásként, hogy cseppet le vagyok lakva. Soha nem mondaná ki a drágám, de azért azok a kuponkák nem véletlenül jutottak eszébe. Még szerencse, hogy nem kondibérletet vett. Szerintem az válóok. Azt inkább mondja a szemembe, hogy puhos, lógós, plöttyedt vagyok, de ne utaljon rá holmi ajándékkal. Ám szerencsére erről szó sincs. Mármint megesik olykor, hogy puhos, lógós, plöttyedt is vagyok a 20 éves garbóimban, de az állapotom mindig visszafordítható.

A mindennapi rohanásban igenis kényelmesek a régi felsők, a farmer balerina cipővel, mert képtelen vagyok tűsarkúban vezetni. Egy ideig csináltam, hogy minden megérkezés előtt a kocsiban cipőt váltottam, így néhány hét alatt a csomagtartóba semmit nem lehetett bepakolni a cipőhalomtól, de aztán szép lassan leszoktam erről. Már abban megyek be egy találkozóra, a gyerekért az iskolába, amiben odáig vezettem.

Életem párja szeretné, ha szép ruhákban járnék, de szegénnyel csak reggel találkozom (még) pizsamában és este (már) pizsamában. És a pizsamát tessék szó szerint érteni! Nem a Baci-ból vagy a Victoria’s Secret-ből szerzem be őket pomponos szexpapuccsal, bár ezt a fenti, első bekezdésből ki lehetett következtetni, ugye?

A minap azonban történt egy sokkoló eset, ami átgondoltatta velem az önsóherséget. Meghívtak egy előadásra. Olyan életvezetési féle, kicsit színház, kis beszélgetés, de az ember nem állíthat oda akármiben.

El is indultam, hogy veszek magamnak néhány új holmit. Naná, hogy minden boltban a piros címkés cuccokba botlottam először. Vettem is új nadrágokat, cipőt és három akciós inget. Nem is akármilyen akció volt. 50%-os. A „nem kell vasalni anyagú” 4000-es holmit féláron adták, s ezt az ingvállra tűzött piros SALE felirattal is egyértelműsítették. Naná, hogy bevásároltam belőlük. Otthon aztán beakasztottam a szekrénybe az ingeket papírostól, címkéstől, hisz ameddig nem lesz alkalom, járkálok tovább a régiekben - gondoltam.

Eljött a nagy nap, a kimozdulás, megjelenés napja. Természetesen addig szuttyogtam, piszmogtam otthon, hogy kapkodnom kellett a készülődéssel. De minden összejött. Az alapozó makulátlanul fedte a szemem alatti karikákat, a pirosító sem csúszott feljebb és még a tusvonal is sikerült. Harisnya színe stimmelt, sem nem sötét, sem nem világos, a szoknyába is belefértem. Felkaptam az egyik inget, kabátot, és indultam is.

Örültem, hogy végre egy lehetőség, ahol csiniben kell megjelenni, csak azt sajnáltam, hogy a férjem ma sem látta, hogy a flanelpizsin kívül más cuccom is van.

Az előadásra időben odaértem, az előtérben tolongott a tömeg, kedves hosztesz lányok segítették le a résztvevők kabátjait, s vitték a ruhatárba.

Én is sorra kerültem. A gyönyörűre sminkelt, kontyos kislány elkérte a kabátomat, én pedig magabiztosan bújtam ki belőle. A hölgy arcán átsuhant egy pillanatnyi árny, de aztán visszaigazította a mosolyát protokollosra. Nem szólt semmit.

Én pedig indultam az előadóterem felé, lesimítottam a hajam, közben vállmagasságban beleakadt a kezem valamibe: a műanyag kis száron lógó 50%-os címkébe. A fehér ingemen egy rikító piros címke. Jelezve a sznob pesti közönségnek, hogy megjött a pitiáner lány, aki nem elég, hogy leértékelt gúnyában próbál virítani, de ezt még észre sem veszi. Azt hittem, elájulok. Jobb kezemmel átfogtam a bal vállam, s ezzel a burleszk mozdulatsorral megcéloztam a hall másik végében lévő mosdót. Odabent púderezgették, fésülgették magukat a szépasszonyok, s legalább 15-en vártak a wc-k előtt is. Önkívületben beálltam a sorba, a kezem le nem véve a vállamról. A fülkében aztán levetkőztem, a fogammal letéptem a cédulát, s próbáltam rendezni a vonásaimat. Kocsonyás térdekkel mentem be az előadásra, amiből semmire sem emlékszem, annyira szégyelltem magam.

A végén az engem fogadó lánytól a lehető legmesszebb álló hoszteszt céloztam meg, hogy adja át a kabátomat, s úgy tűntem el, mint aki soha nem is járt arra.

Mire hazaértem, a férjem már aludt. Másnap reggel a megbízható flanel pizsamámban köszöntöttem. Régi, régi, de legalább az akciós címke már lekopott róla.

(A felső kép illusztráció, a címke viszont az enyém volt.)