Néhány hete csaptunk egy barátnős wellnesst. Tudom, tudom, első hallásra ez olyan „ostobapicsás”, s elismerem, ha mástól hallok ilyesmit, engem is kiráz a hideg. Én szoktam szégyenkezni ugyanis azok helyett az éltesedő asszonypajtik helyett, akik maguk mögött hagyva kisgyerekes, nagygyerekes, férjes nyűgöt, falkába verődnek, s befészkelik magukat három napra egy vidéki szállodába, hogy ott aztán csak strandkendő, öblös nyerítéssorozat és koktélos pohár legyen a különös ismertetőjegy-csomagjuk. Ha feltűnnek a medence partján spiccesen (nem ritkán kapatosan), a friss édesanyák befogják a kisdedek szemét-fülét, a zsenge pincérfiúk meg keresnek egy biztonságos zugot maguknak, mielőtt Mrs. Robinsonéknak kedvük támadna egy újabb Sex on the Beach-hez.
Na mindegy, most nem ez a lényeg. Szerencsére én még nem vagyok sem annyira hervadt, sem annyira kétségbeesett, hogy „Stifler mamájaként” pelyhedző állú felszolgálócskákat hajkurásszak, de néha azért jólesik magam mögött hagyni kisgyerekes, nagygyerekes, férjes nyűgöt, s a barátnőimmel eltűnni egy hétvégére, hogy jól kibeszélgessük magunkat.
Idén sem volt ez másképp. Kinéztünk egy vidéki szállodát, bekészítettünk néhány üveg jófajta bort meg szabadidőruhát, hogy majd az ágy tetején mamuszos törökülésben megváltsuk a világot, mintha nem is repült volna el a kamaszkor óta jó néhány évtized.
Egy langyos péntek délutánon meg is érkeztünk a kiszemelt hotelbe, ahol – ahogy az ilyen helyeken megszokott - egy multi csapatépítő tréningjének kellős közepébe csöppentünk. Aki még nem dolgozott ilyen helyen vagy nem látott ilyet, annak lefordítom magyarra, mit is takar ez a csapatépítősdi (szubjektív tapasztalat): csütörtök-péntek-szombati móka. Délelőttönként egy tréner segítségével olyan vicces(nek szánt) ügyességi, okossági és összekovácsoló feladatok megoldása, melyeket már egy öntudatos középső csoportos óvodás is kikérne magának. Majd bő ebéd, addig zabálva, míg az ember el nem éri az ujjával (Ingyen van, b…d meg, kérjél még kagylót!), aztán a délutáni „session” során önismereti tesztek kitöltése, naaaaagy beszélgetések célokról, motivációról, jó vastagon körbelefetyelve a fantasztikus vállalatvezetést, amely mindezt lehetővé tette. Este pedig piálás önkívületig vagy addig, míg a haknizni meghívott popegyüttes frontemberébe bele nem köt illetékes mókamiki, s a biztonságiak le nem fújják a partit. No, zárójel bezárva.
Mikor megérkeztünk, épp egy ilyen társaság lábadozott a szálloda halljában, diszkrét távolságra az egyik ripityomra tört üveg válaszfaltól (mondom én, hogy élénk a buli ilyenkor). A korábbi – feltételezett – ramazurinak megfelelően a recepciósok sem voltak túl bűbájosak velünk. Mintha raporton lennénk, egy levegővel kellett felmondanunk a nevünket, címünket, kocsink rendszámát, hogy meddig maradunk és Erzsébet-utalvánnyal fizetünk-e. A kiképzőtisztre hajazó recepciós hölgy ezután közölte, hogy a távirányítóra vigyázzunk, csak nagyméretű fürdőköntös van és nincs lehetőség az ott-tartózkodás meghosszabbítására a távozás napján. Világos.
Kicsit megszeppenve, de a hölgy egyszeri rosszkedvének betudva a fogadtatást, megkerestük a szobánkat, kipakoltunk, s tettünk egy jó nagy sétát a környéken. Rengeteget nevettünk, csacsogtunk, majd megéhezve, jókedvűen bevonultunk a hotel éttermébe vacsorázni. Eszegettünk, megbeszéltünk, milyen bort iszunk, ha… Ha oda méltóztatik jönni egy pincér. De a pincér nem méltóztatott. Húsz perc várakozás után Emi barátnőm kicsit kijjebb ült a székével, hogy a felszolgáló akkor is belebotoljon, ha történetesen vak. A műveletnek meg is lett az eredménye: egy nyegle pufi megállt, s odaböffentette, iszunk-e valamit. Közöltük, hogy a borlapot szeretnénk látni. Erre a dagi: - Na, az eltart majd egy ideig! – s azzal úgy eltűnt, hogy a következő két napon sem láttuk. Végül szereztünk borlapot, rendeltünk bort is, de persze nem olyat sikerült kapnunk, amilyet kértünk. Amikor pedig a desszertnél egy másik felszolgáló odajött, s az utolsó két falat süteménnyel együtt elvette a tányért és a villát Emi elől, már vinnyogva kerestük a rejtett kamerát meg a ripacsot, aki hozzánk vág egy zsák pénzt egy oszlop mögül, mert kiálltuk a próbát.
Másnap reggel a bárban kezdtünk, mert napindító kávé nélkül egy lépést se! Letelepedtünk egy asztalhoz, mire odajött a takarítónő, mennénk már arrébb, mert alattunk még épp nem mosott fel. Ezt már tényleg nem hittük el. Egy négycsillagos szállodában a vendég takarodjon odébb, mert az amúgy teljesen üres bárban épp nagytakarítás van???!!! Eszünk megállt. A reggelinél Marcsi fel akarta tölteni a poharát gyümölcslével. Miután sikerült az italautomatát őrző pincér elé kerülnie, végignyomkodta az összes gombot, de narancslé csak nem jött. Az oda állított pincérlányka mindezt rezzenéstelen arccal nézte végig, s csak percek múlva szólalt meg: - A gép nem üzemel!
Marcsi majdnem a kislányt facsarta ki dühében, aztán csak annyit kérdezett, ha üres a gép, kitől féltik, hogy őrizni kell: a fémtolvajoktól?
Reggeli után beöltözködtünk a „csaknagyméretűfürdőköntösbe” és levonultunk az uszodába, hogy a lelkiismeretünket megnyugtatandó, imitáljunk valami mozgásfélét is, ha már wellness. A fürdőben csupán egy kétgyermekes család pancsikolt rajtunk kívül. A nagyobbik lurkó olyan lelkes volt, hogy percenként hangosan mutogatta a kicsit távolabb üldögélő szüleinek az úszótudományát. Minket nem zavart, kislány, hagy örüljön! Nem úgy az úszómestert, aki megelégelte a lelkesedést. Lehajolt a medencéhez, s a fogai között sziszegve közölte a halálra vált kislánnyal, fejezze be az üvöltözést, mert kivágja a medencéből; egyébként sem lenne semmi keresnivalója a wellnessben, mert szemlátomást nincs még 12 éves.
Erre mi is óhatatlanul suttogóra váltottunk és már nem a kandikamerát, hanem a machetés gyilkost kerestük, aki mindjárt elvágja a torkunkat. A mészárlás helyszínén emléktábla jelzi majd: ITT VALAMIKOR VENDÉGEK ÉREZTÉK JÓL MAGUKAT, EZ LETT A VESZTÜK!
Hamarosan ki is vonultunk az uszodából, s igyekeztünk a lehető legkisebb vizet zavarni a szállodában is: hátha esetleg egy szobaasszonynak útban leszünk a folyosón, vagy a karbantartó bácsit tartjuk fel, netán a neurotikus úszómesternél szakad el a cérna, vagy az ajándékshopos lány nehezményezi, ha betérünk egy hűtőmágnesért…
A környékbeli nagy séták után mindahányszor a parkolóból bevezető hátsó ajtón óvatoskodtunk fel a szobánkba, ahol a hazai kedvenc borainkat és a kamaszkorunkat felidéző sherrys almalevet kortyolgatva mégiscsak remekül éreztük magunkat. Kibeszéltünk minden kibeszélendőt, megvitattunk minden megvitatandót: kinyúlt melegítőben, bolyhos zokniban, törökülésben. Igaz, ezért nem kellett volna kemény tízezreket kifizetni egy négycsillagosban valahol Nyugat-Magyarországon, ahol csak egyetlen zavaró tényezővel nem tudott megbirkózni a személyzet. Ezt a kis porszemet az amúgy olajozott gépezetben úgy hívták: vendég.
Csányi Tinka
