…Ott kezdődik a valóság.
Mindig fáradt vagyok. Mindig. Elsodornak a napok. A munka, a háztartás, a gyerek, a folyamatos logisztika. Akinek a bordájából oldal lettem, szintén dolgozik, ötpercenként dönt, találkozik, folyamatosan szervez. Örül, ha este ledobja az öltönyt, s lazít. Örülök, ha este ledobja az öltönyt, s lazít.
Lehet, hogy a vacsoraasztal felett van egy-két ígéretes, többet sejtető pillantás oda-vissza, de aztán az egyelőre feltételes módú vágyat kérdőjellé görnyeszti az este rutinja. Mire a szennyes edény elmosva, mire a lecke átnézve, mire a gyerek lefektetve és elaltatva, már az éjszaka áll a kapuban.
Pedig ekkor kellene elkezdődnie a kettőnk idejének. Az illatos fürdőnek, a közös zuhanynak, a pohár boros, gyertyás, meghitt egymásra hangolódásnak. A romantikus csókcsatának, majd egymás kényeztetésének hajnalig. Mert ezt írja a szakirodalom, ezt mondják a szakemberek. Disszertációt tudnék írni az elméletről. Mindent tudok. Mindent.
Hogy tartsam karban a testem, mert az a váram, a fegyverem, a hatalmam. Erre kell(ene) aggatnom mindenféle kütyüket, segédeszközöket, stimuláló gyönyörűségeket. S valljuk be, a harisnyatartós csábszett meglehetősen hervasztó egy petyhüdt combon. Vagy az ápolónőjelmez. Fityulával, falatnyi szoknyácskával, óriási vörös kereszttel a dekoltázson. Az a probléma, hogy mire eljutnék egy ilyen öltözék beszerzéséig, már végigzongoráztam magamban a „mitől is szánalmas?-lista” 225 pontját. Hogy az egész röhejes. Hogy már annál a szakasznál belesülnék, vajon a falatnyi csipketangát a harisnyatartó felcsatolása előtt vagy utána kell-e felvenni. És hogy lehet később levenni? Meg egyáltalán: egy ilyen öltözékben úgy érezném magam, mint az óvodai farsangon, amikor macskának öltöztem, a drótfarkam mindenbe beleakadt, és a végén nem imádnivaló cicalány voltam, hanem egy kis lúzer, akit mindenhonnan ki kellett menteni.
Pedig egyszer még azt is elhatároztam, hogy betanulok valami erotikus mozdulatsort, s leverek egy sztriptízt, szegény ember lássa már, mekkora DÖG is az asszony. Aha! Beöltözködtem a kisruhába, felvettem a magassarkút, bekapcsoltam az oktató dvd-t, s elkezdtem (volna) leutánozni a sztriptízes lány mozdulatait. De arról miért nem beszél senki, hogy tűsarkúban nem lehet lemenni hídba, sőt, még leguggolni sem, mert azzal a lendülettel orra esik az egyszeri tanuló?! Vagy arról, hogy ha sikerült is a mozdulat, guggolok, fenék kipucsítva, s még egy csábos pillantást is vetnék a vállam fölött a kanapén gunnyasztó emberre, a következő pillanatban már segítséget kell(ene) kérnem tőle, húzzon már fel, mert a térdkopásom miatt nem tudok visszaállni egyenesbe. Nincs az a hangulat, mely ne pukkanna szanaszét egy ilyen közjátékkal megverve.
És mi van akkor, ha nettó 53 percre eltűnök a fürdőben, hatszor leizzadva magamra rángatom az összes ruhadarabot egy kis szerepjátékhoz, s mire a lotyócsizmában kirúgom a szobaajtót, a férjem már nyálcsorgatva alszik, kispárnáját a könyökhajlatába szorítva? Nekem pedig fel kellene keltenem, segítsen lehúzni a rendőrbody cipzárját, mert becsípte a hajamat. Igazán, dermesztően megalázó érzés lehet. Szerintem a csizma sarkával ásnék bunkert a parketta alá, legyen hová visszavonulnom az elkövetkező 30 évben. A gyereket megkérném, hogy minden héten csúsztasson be a résen egy konzervcsomagot és számoljon be az apja hogylétéről.
Summa summarum: mire az elméletet végiggondolom, elfáradok, belefájdul a fejem, s már az egyszerű, segédeszközmentes, natúr összebújáshoz sincs kedvem.
Hiába: a vágyfokozó lexikonban nem nagyon találni realitás szócikket.
De nem kell ilyen extremitásokat mentségként magunk előtt görgetni a „miért nem megy?” vonalon. Ahogy fentebb írtam, elég, ha csak a hétköznapokban élünk. Mert a hétköznapok bizony nem habbuborékos, száraz pezsgős, gyertyafényes pillanatképek. Biztosan vannak, akiknek sikerül az izgalom hullámvasútjává varázsolni a házasságukat még évtizedek után is, de szerintem ez a kisebbség. Az emberek többsége küzd az árral. De én nem akarom szarul érezni magam attól, mert képtelen vagyok kibújni a bőrömből, és valaki másnak mutatkozni.
Vicces nő vagyok, empatikus, kedves, lehet velem beszélgetni, minden nap mosakszom, és nem utolsósorban szeretem azt az embert, akihez hozzámentem. Lehet, hogy ezek a tulajdonságok összességében nem érnek annyit, mint egy vadító szett, amelynek láttán lehet nyálat csorgatni. Nem tudom. De remélem, a csábító asszonyállat és az álomkóros pincebéka állapot között azért képes leszek megtalálni az arany középutat. Valamikor sikerült. Elvégre van már egy gyermekem. És ő sem egy dominajelmez alatt született.
Csányi Tinka
