Te vagy az, aki mindig lyukaszt jegyet. Mindig. Még ha csak egy megállóra is. Mert ez a szabály, a törvény, a társadalmi konszenzus. Meg amúgy sem szereted a meghurcoltatást, a figyelő tekinteteket, a feltűnést. Te vagy az, aki átadod a helyed idősnek, gyereknek. Te vagy az, aki nem állsz rokihelyre, nem léped át a sebességhatárt, bekötöd a biztonsági övet. Te vagy az, aki befizeted az adót, a gyerek ebédjét, soha nem veszel igénybe semmilyen kedvezményt. Nem veszed el a másét, sőt még a tiedből adsz, ha úgy esik: fonnyadt csokorral álldogáló néninek, tajtrészeg hajléktalannak, kutyamenhelynek. Már-már bántóan szabálykövető vagy, kispolgár, akire azt mondják a dörzsöltek: vegytiszta balf…sz. Minden tapasztalat, minden görbe körülmény dacára is hiszed, hogy a világ jó. Az emberek jók, hálásak, azt kapod tőlük, amit feléjük árasztasz.

Ugyanúgy kezdesz minden napot, nem bontod meg a rituálét, mert ha a rendszerbe porszem kerül, felbukik a megszokott sor. Két kávét iszol, soha többet, azt is négy előttig, mert nem bírja az érzékeny agyad-szíved: zakatol, bedobog, ha túltolod. Minden csütörtökön együtt ebédelsz a barátnőddel. Pontban délben. Mindig ugyanott. Nem zökkensz ki, higgadt vagy, egykedvű. Sem túl vidám, de nem is szomorú.

De egyszer mégis ki kell lépned. A korrektségből, magadból. És jelezni kell, hogy itt vagy, létezel. S ha már így alakult, elvárod, hogy csak egy kicsit kapj vissza abból, amit te adsz. Nem többet, de annyit legalább.

Drogéria, válogatsz. Tusfürdő kell, borotva, dezodor. Szokatlan a bolt, nem találod a keresetteket. Válogatsz, jössz-mész a sorok közt. A biztonsági őr pedig utánad. Sorról sorra. Feltűnően, bántóan. Az önérzeted ágaskodni kezd. Szólni kellene, kérdezni, számon kérni. Vacillálsz. Te nem vagy olyan, nem szereted a feltűnést, a figyelő tekinteteket. Ám mikor már szinte felbuksz az utánad koslatóban, megelégeled. Nagy levegőt veszel, s kitör belőled:

- Ne haragudjon, maga engem követ és figyel folyamatosan, vagy csak véletlen, hogy öt perce a sarkamat tapossa?

Kijött. Megcsináltad. Kiálltál magadért. A megszólított meglepődik. Hátrahőköl. De csak egy pillanatra. Aztán csípőből nyomja a választ:

- Miért? Kéne?

Kéne? Kééééneeeee? Érzed, ahogy az ideg a kisagyadból indulva kúszik fel a tarkódra. Elszakad a cérna. Azt kérdezi pökhendien egy félszerzet, egy ránézésre is ápolatlan, zsivány, kétes egzisztencia, akit valaki viccből vagy cinizmusból „hatalommá” tett egy illatszerboltban, vajon lenne-e oka követni téged, hátha két válogatás közben valamit becsúsztatsz a táskádba???!!!

Nem kéne. Nagyon nem kéne. Amit viszont kéne: jól képen törölni a sehonnai rongyembert. Itt és most. De legalább beleordítani a képébe 40 év minden elfojtott korrektségét, az egész csapnivalóan álságos világ minden szennyét, a szabálykövető delíriumból éledő kispolgár összes sértettségét. De nem teszed. Csak ránézel, olyan perzselő, megsemmisítő tekintettel, melytől jobbnak látja eloldalogni.

Csak azért is kedves vagy a pénztárosnővel, mert ő is kedves veled. Fizetsz, kimész a boltból. Felszállsz a villamosra. Kilyukasztod a jegyed. Egy megállóra. Felmutatod a hozzád lépő ellenőrnek. Nem keresel ülőhelyet, hisz tele a jármű nyugdíjasokkal. Hazaérsz. Otthon már jó, biztonságos.

Elgondolkodsz. Lehet, hogy a dörzsölteknek van igazuk?