Én személy szerint azokat a főhősöket, szereplőket kedvelem, akik gyarlók, de azért magukban hordozzák a fejlődés, a változtatás lehetőségét és az alapvető jó szándékot. A vegytiszta gonoszság és a csipkébe oltott, illatos-púderes naivitás egyaránt untat. Ahogy untatnak a hatásvadász, „csak azért választom ezt a témát, mert ezzel mindig nemzetközi babérokra lehet törni, dacára a minőségnek” típusú alkotások és a magáért a hatásvadászatért, nem a mondanivaló okán hatásvadász könyvek, filmek szintén. Éppen ezért nagyon-nagyon ritkák azok a művek, melyeket látva, olvasva egyszerűen téren, időn kívül kerülök, s nem érdekel más, csak a történet.
Az utóbbi két évben háromszor éreztem ezt a maximális extázist könyv kapcsán. Az egyik J.K. Rowling Átmeneti üresedés című regénye volt, melyet a kritika olyannyira lehúzott, hogy szegény Rowling azóta álnéven kénytelen írni. Pedig a könyv remek. Való igaz, a Harry Potter-folyam után baromi nehéz olyat villantani, amit előtte még senki, de nem is kell mindig feltalálni a Roxfortot. Elég, ha valakinek van szeme a dolgok fonákjának meglátására, stílusa a közlendője kifejezésére és tehetsége a feszültség fenntartására. Rowling mindhárom kritériumnak megfelel nálam. Nem vagyok műkritikus, sem eltartott kisujjal kávét szürcsölgető „értő” közönség. Egyszerű olvasó vagyok, akinek annyi igénye van, hogy kösse le és gondolkodtassa el, amiért pénzt áldoz.
A másik remekbe szabott könyv Gillian Flynn Holtodiglan című regénye, melyet nem tudtam letenni. Halmokban állt a szennyes, a mosnivaló, én meg kuporogtam a kanapé közepén és olvastam. Ezzel a regénnyel történt meg, hogy az utcán is olvastam. Bandukoltam a járdán, kezemben a könyvvel, mert annyira szerettem volna tudni, mi a vége, hogy még az A-ból B-be jutást is inkább gyalog oldottam meg az autó helyett. Szokatlan, de tényleg így volt.
A harmadik ilyetén élményem pedig néhány napja esett meg. Az okozója pedig Paula Hawkins brit írónő és A lány a vonaton. Hát, bakker! Letehetetlen. Nyomasztó, idegőrlő, feszültséggel és titkokkal teli, tehát le-te-he-tet-len. Egy nap alatt elolvastam, s másnap azt mondtam a férjemnek: - Végére értem. Üres lett az életem.
Persze ez egyáltalán nem fedi a valóságot, de tény, hogy óriási élményt nyújtott. Lehet azt mondani rám, hogy felületes vagyok, meg lektűrt olvasok a magaskultúra helyett. Lehet. Magaskultúrát is fogyasztok (Amúgy a magaskultúra mitől is az? Attól, hogy valakik – érdekből vagy meglehetősen szubjektíven, pusztán ízlésből – kikiáltották alapműnek.), csak nem egy nap alatt eszem meg a művet.
Ami közös ezekben a regényekben:
mindhármat nő írta
mindhárom thriller
mindhárom fojtó, nehéz (merthogy thriller)
mindhárom meglehetősen realisztikus, nem idealizálnak
a szereplők nem fekete-fehérek
a szereplők küzdenek önmagukkal
lebilincselően izgalmas és meghökkentő a történetvezetésük
életszagúak
mindannyian ráismerünk egy-egy szereplőben, helyzetben, helyszínben magunkra, a magunk életére
velünk is megtörténhetne a cselekmény, de nagyon örülünk, hogy nem velünk történik
És hogy miért írok könyvekről meg olvasásról? Mert hiszem, hinnem kell, hogy a reggeli kétsoros, a Facebookon oda-vissza ronggyá osztogatott, idézetes képecskéken kívül is van élet és igény. Az önmagunkkal szembeni elvárások körébe a művelődés, a képzeletünk által előhívott élmények begyűjtése is beletartozik. Bele kell tartoznia.
