A mai napot nem érinti a téma, mert hála az egyik mikroszervezetnek, vasárnaponként mindenki templomba jár, közösen süteményt süt a család apraja-nagyja, apuka ebéd után keresztrejtvényt fejt, anyuka a kisebbekkel társasjátékozik, a nagyobbakkal pedig kamasztitkokról csacsog, mielőtt beülnek a vagány egyterűbe és nyakukba veszik a természetet.

Én mégis vasárnap reggel írok a plázákról, a plázázásról, a plázák népéről. Igazából péntek este van (ilyen ez az online világ, kicsit olyan előre dolgozós), s nekem ki kell írnom magamból egy nagyon friss élményt.

Értekeztem arról többször, hogy a férjemmel mindketten vegytiszta HALOGATÓK vagyunk. Na nem mindenben. Ha például egy, az érdeklődésünkbe vágó új könyv megjelenik, akár az éjszaka közepén is képesek vagyunk megvenni, de legalább megrendelni. Ha viszont ruhadarabokat kell beszerezni bármely esemény okán, na, akkor az utolsó pillanatig toljuk magunk előtt a feladatot. Igen, én is. Rég volt már az az idő, mikor hajam tépve vágytam beszerezni valami újat a gardróbomba.

Emberemnek legalább ötven nyakkendője van, de egy hivatalos esemény miatt kellett egy ötvenegyedik. Mert abból a tizenkét darab kékből, ami van, egy sem felelt meg annak az igénynek, amit ő elképzelt. Igény volt, vásárlási szándék nem. Pontosabban volt, csak áttolva az asszonyra, azaz rám.

Nyakkendőt a nyakkendőboltból, ugyebár, így az egész napos rohanás után este hatkor tévedtem be az egyik budapesti plázába. Még egyszer mondom, hogy mindenkinek világos legyen: PÉNTEK ESTE 6-KOR. Hát, nem kellett volna. Nem tudom, ki próbált már meg a hétvége első estéjén bármit is beszerezni egy plázában. A felvetés így hülyeség, belátom, mert bizonyára nagyon sokan, hiszen a bevásárlóközpontokban péntek este lépni sem lehet. És az a sok-sok ember ott van.

De nem azért vannak ott, mert céljuk van, nem. Hanem csak úgy ott vannak. Üveges tekintettel, kabátjukat a kezükben szorongatva, a visító kisdedeket és reményvesztett apukákat maguk után húzva a nők üzletről üzletre járnak, ééééés: nem vesznek semmit. Csak bemennek, tátognak, majd kimennek, ólomléptekkel andalognak a tükörfényesre tisztított folyosókon, hogy aztán újra betérjenek egy másik boltba és ott se csináljanak semmit. Nem kávézóban vagy étteremben vagy moziban ül a család, vagy olyan közösségi tereken, amilyenek egy plázában még vannak, nem közösen töltik az estét otthon, hanem egymás mellett, szótlanul menetelnek a csillogó, csábító, de totál értelmetlen díszletek között, mintha kötelező lenne.

Ám ha ez örömet okozna bárkinek is, egy szavam sem lenne. De látni az elkeseredett, savanyú arcokat, jogosan merül fel a kérdés: mit keresnek ott? Mit akarnak, mire várnak, mit remélnek? Miért nem mennek haza, vacsoráznak egy jót és kuckóznak be egy családi filmhez a kanapén? Mit keresnek fürdés- és lefekvésidőben 2-3 éves gyerekek ebben a modern kori tébolydában?

Megfogadtam, csak egyszer érjek haza, megmondom a férjemnek, hogy legközelebb vagy cipőfűzőt köt a nyakába, vagy maga megy a dolgára, mert a pláza a nyugalmam megzavarására alkalmas jeleneteket tartalmaz. Azért természetesen megvásároltam a kék nyakkendő tizenharmadik árnyalatát, aztán betértem még egy-két apróságért abba a drogériába, „ahol érzem, hogy fontos vagyok”. A pénztárnál egy fiatal pár állt előttem, kosarukban két fogkefe és egy csomag óvszer.

Örömmel konstatáltam, hogy ha kondom van náluk, legalább ők hamar eltűnnek a színről, így kettővel kevesebb puzzle lesz a tömegkirakósban (amint sorra kerülök, már hárommal).

Aztán felvéstem a fejemben lévő, innovációért felelős virtuális okostáblára a lehetséges megoldást a péntek esti céltalan lődörgésre: óvszert mindenkinek, s nyomás haza „bekuckózni”!