Már csak egy kicsit kellett volna kibírnom. Egy egész cseppet. Ezt a hetet, hogy a karácsony előtti felkészülés teljes legyen. Hogy adasson még pár nap az utolsó pillanat előtt, hogy ne 22-23-án, neadjisten’ 24-én kelljen az utolsó pánikrohammal és tízezred magammal berongyolni valamelyik pláza hipermarketjébe, hogy a hús, a gyümölcs, a fényfüzér - minden meglegyen és készen álljon.

Annyiszor, de annyiszor és minden évben megfogadtam/megfogadom, hogy idén más lesz. Hogy november végére az élelmiszeren kívül minden járulékos elem epedve várja a karácsonyt, velem együtt. Lesz új égősor, s nem 24-én, a boltok bezárása után fél órával kell szentségelni, hogy megint nem ég.

- De miért nem ég? Nem úgy tettük el tavaly, hogy jó volt?

- De, úgy tettük el.

- Akkor mi a megveszekedett franc tud történni egy év alatt egy égősorral, amellyel egyébként nem történik semmi, csak pihen egy dobozban???

- Talán épp az a baj, hogy pihen egy dobozban, nem?

- Nem tudom. És akkor mi legyen most?

- Próbáld meg még egyszer! Meg ott van a tavalyelőtti. Hátha az most jó.

Ilyen párbeszédek zajlanak a sokszorosan kitámasztott, a fatalpba persze sosem illeszkedő, billegő, elfordítandó, megnyirbálandó, amúgy gyönyörű fenyőfánk díszítése előtt. De gondolom, ezzel nem vagyunk egyedül. Ám valamilyen rejtélyes oknál fogva a tavalyelőtti, vagy azt megelőző évi égősor egyszer csak működni kezd, Isten ujja vagy egész karja vagy a még meg sem született Kisjézus pre-jófejsége okán, de még egyetlen esztendőben sem maradtunk szentesti csillivilli nélkül.

Ahogy még egyetlen évben sem maradtam orbitális megfázás, garatgyulladás, torokgyík, influenza, „mégahajamisfáj, mégacsontomisfáradt” érzés nélkül. Természetesen most is itt ülök egy százas csomag papírzsebkendővel, ugatok, mint egy génmanipulált pittbull, egyik kezemben a klaviatúra, a másikban egy kanál méz, mert a propolisz kiváló köptető meg nyákoldó meg minden. Csak sajna olyan édes, hogy a fogaimról is leszedi a zománcot és az ötödik-hatodik evőkanálnyit már a gyomrom sem üdvözli olyan lelkesen, ahogy az elsővel tette éjszaka.

Itt ülök, pontosabban félig fekszem, és nagyon, de nagyon sajnálom magam. A teendők listája az égig ér, én meg pizsamában kókadozok és próbálok derűvel gondolni az állandóságra: arra, hogy nálunk a karácsonyi rituálé mindig ugyanolyan, nem törjük meg a hagyományt. Idén is ugyanaz, mint mindig. Még semmi sincs, s ajándékok helyett ebben az évben is szabad időpontot vadászok a jól bevált gégészemhez.                

És azt is tudom, miért történt már megint minden ugyanúgy. Mert szét vagyok esve. Mert év végére kipurcanok, mert a lelkem telítődik egy csomó olyan érzelemmel, megoldandó feladattal, magam előtt tolt tisztázó beszélgetésekkel, amelyeket a nagy rohanásban nem volt időm abszolválni. Vagy nem volt alkalom, vagy folyton halogattam a kellemetlenségük miatt, s nem vettem figyelembe azt a törvényszerűséget, hogy a „csordultig telt a lelke” kifejezés nem csak a jó érzésekkel és a szeretettel kapcsolatban állja meg a helyét; a salak is fel tud ám szépen szaporodni. És igen. Mivel nem hányhatok bánatot, keserűséget, torlódott feladathalmazt, másképpen kell kijönnie a kijövendőknek. Például úgy, hogy trutymó formájában ellepik a mellkasomat, ezzel jelezve, hogy kezdeni kéne végre a mellhártya mögé söpört problémákkal valamit. Például meg kellene ejteni a kínosan fájdalmas beszélgetéseket. Mert amíg ez nem történik meg, a köhögés is ugyanúgy bennszakad, mint a szó. A fejfájás jelen helyzetemben nem Algopyrintől, hanem a teendőim listázásától és az elvégzettek kipipálásától fog elmúlni.

Nagyon furcsa, egyszersmind gyönyörű szerkezet az ember. Tényleg nem lehetünk teljesek test-lélek-szellem egysége nélkül. Építhetünk magunknak gyönyörű alakot, ha belül rohadunk. És a lelki épség sem képzelhető el a külsőnk elfogadása nélkül.

Ahogy nincs karácsony csillivilli égősor nélkül sem. Idén sem lesz nélküle. Mert valamelyik biztosan működik. Ha előbb nem is, 24-én kiderül.

V. Szabó Kriszta