Sok kritika ér bennünket, nőket. Hogy megkeményedtünk, elférfiasodtunk, mióta nadrágot (is) viselünk, macsó jelleget öltöttünk magunkra. Férfiak vagyunk, kuki nélkül. Helyet követelünk magunknak az élet minden területén, olyan agresszíven nyomulunk, hogy kiszorítjuk, elbizonytalanítjuk a férfiakat, akik így csak kóvályognak az egykori dominancia romjain, és siratják valaha volt vezető szerepüket.

Kétségtelen, vannak pengeszájúvá kegyetlenedett politikusnők, cégvezetők, négy gyereket és egy papucsférjet nevelgető családanyák, akiktől mi is félünk, de: nézzünk már kicsit körül férfifronton is! Mi, a „gyengébbik nem” vagyunk az okai annak, hogy lassan elcsúsznak a nemi szerepek, a társadalom pedig amazonokra és sarokban piccsogó, nyámnyila hímekre tagozódik? Lehet.

Csak menjünk végig bármely magyar nagyváros centrumában egy napfényes délutánon! Meg fogunk döbbenni attól, amit tapasztalunk! Negyven kilós ficsúrok jönnek velünk szembe ridiküllel (a férfiváltozat kicsit nagyobb, mint a női és általában valamely híres divatcég arany logója ordít róla), feltűrt cicanadrágban; borotvált (vagy ki sem szőrösödött) mellkasuk kikandikál a V-kivágású pólóból, szemükön egy Rayban, kezükben pedig egy műanyag poharas latte. Kettesével, hármasával sétálgatnak, keresztbe tett lábbal üldögélnek a kávézók teraszán és úgy affektálnak, mint akik épp a ciklus közepén vannak, és megcsapta őket a hormonok játéka. A konzervatív, középkor felé sasszézó nő pedig nem tudja eldönteni, hogy ők most „saját kapura fociznak”, vagy tényleg ezekből kerül ki jövőbeni vejünk.

Elég bekapcsolnunk a tévét, ömlenek a tehetségkutató műsorok, melyek férfi szereplői ugyanakkora érzelmi drámákat játszanak le élő adásban, mint a nők. Van sikoltozó „eztnemhiszemeeeeel”-ezés, hosszú, mély ölelkezés a szintén férfi mentorral, pusziszkodás boldog-boldogtalannal, a fináléban pedig olyan brutális zokogás, melyet egy normális ember utoljára ötéves korában produkál, mikor is először esik el a támasztókerék nélküli kisbiciklivel.

Vannak topmenedzserek, mindenki a versenyszférában szeretne elhelyezkedni, de nem találunk egy villanyszerelőt vagy bádogost, ha a fejünkre esik az ereszcsatorna. (Két barátnőm tett az elmúlt évben szakmunkásvizsgát: az egyikük hegesztő lett, a másik pedig méhész.)

Az edzőtermekben állnak a hímek a tükör előtt, kezükben a „bájotekturmix”: fehérjebomba, kell az izomépítéshez. Csak az a baj, hogy az izom észrevétlenül benövi az agytekervényeket is, ami olyan párbeszédeket eredményez két fekvenyomás között, „vajon New York vagy Manhattan nagyobb kiterjedésű-e”. Ilyenkor az ember szívesen közbeszólna, csak az a baj, hogy akkor én lennék az oktondi, vén picsa, aki beleavatkozik a fiatalok dolgába ahelyett, hogy 40 éves korára egy valamirevaló segget összeedzett volna magának.

Valószínűleg a mi hibánk, hogy hagytuk idáig fajulni a dolgokat. Mert a fiainkat a széltől is óvjuk. Egyet köhögnek, három hétre felmentetjük őket testnevelésből. 15 éves korukban is megcsináljuk nekik a reggeli szendvicset, ágyba visszük a vacsorájukat, talán még meg is mosdatnánk őket, ha nem zavarnának ki a fürdőszobából.

Ellenben a lányainkat arra neveljük, hogy minél előbb legyenek önállóak, mert az élet kegyetlen. Kapcsolatok, élethelyzetek jönnek-mennek, egy mai nőnek meg kell állnia a saját lábán, úgy kell alakítania az életét, hogy ne függjön sem férfitől, sem szülőktől. És ezek az éveken át, pusztán jó szándékból sulykolt minták, anyai tanácsok eredményezik a felemás helyzeteket, a megkavarodott nemi viselkedésmintákat. Ennek pedig hosszútávon nem lesz jó vége. Hisz ezekben a szerepekben mindenki idegenül mozog. Legalábbis merem remélni, hogy a kapucsínózó pojácákban azért motoszkál némi nemi idegenség attól az élettől, amit élnek.

És remélem, hogy irigylik kicsit azokat a férfiakat – mert azért vannak még ilyenek -, akik:

• képesek még beverni egy szeget a falba

• nem festik a hajukat, de kifestik a lakást, ha kell

• nem előttünk futnak, ha oda kell(ene) állni egy helyzetben

• nem tudják megkülönböztetni a bézst a vajszínűtől

• nem fecsegnek többet nálunk

• nem sírják el magukat az X-Faktor döntőjén

• csak mernek és tudnak FÉRFIAK lenni, ahogy apáink, nagyapáink egykor

   

Mi, nők, anyák pedig engedjük őket szabadon! Bízzunk fiainkban, a leendő férfiakban, hisz az ösztön úgyis mindent megold. Ugye, megoldja?

Csányi Tinka