„(…)Mennyire állat az autód/Mekkora mellű a nőd/Meddig bírod feltekerni/A kocsiban a hangerőt! – énekli a Tankcsapda Mennyország Tourist című dalában.

Valóban. Napjainkban a külsőségeknek élünk. Amit viselsz, amilyen kocsiba ülsz be, amilyen otthonod van - az vagy. Tetszik, nem tetszik, el kell ismernünk, hogy így van. Ennek elsődleges oka, hogy külsőségek magabiztosságot adnak. Támaszt nyújtanak bizonyos szituációkban. Talán ez az, ami megmagyarázza, miért hajtjuk a pénzt és a munkát, miért hajszoljuk őrülten a státuszszimbólumokat.

Mert félünk. Félünk attól, hogy gyengének és sebezhetőnek lássanak minket. Félünk attól, hogy egerek maradunk, és senki nem vesz észre minket. De ha szép órát viselünk, márkás ruhát hordunk, méregdrága telefonunk van, akkor az emberek szemében sikeresnek tűnünk, megnéznek minket, s ezért a figyelemért igazából meg sem kell küzdenünk.

Koldus és királyfi

Almási Kitti klinikai szakpszichológus egy előadásán elmesélte hallgatóságának az egyik szituációs gyakorlatán tapasztaltakat. Adott egy sikeres, jómódú férfi, akin látszik, hogy rendkívül gazdag és magabiztos. Sőt, olyannyira magabiztos, hogy csak azért jár el a pszichológusnő csoportterápiáira, hogy visszaszálljon a Földre, visszatérjen a valóságba. Kizökkenjen a saját világából. Szituációs feladatában el kellett játszania egy koldus szerepét. Annyira komolyan vette, hogy az addig makulátlan külsejű férfi koszosan, büdösen, szakadt ruhákban jelent meg egy órával a terápia kezdete előtt a budai villánál, ahol Almási a terápiás szobákat bérli. A férfi leült a lépcsőre és várt. 

Egy idős néni szólította meg, beszélgetni kezdtek. A néni rendkívül empatikus volt, sajnálta a koldust. Elmesélte neki, annyira fél a rablóktól, hogy csak 85 forint van nála. Ezt az aprót azonban oda szeretné adni szegény embernek. A férfi persze hevesen tiltakozni kezdett, ám a néni annyira ragaszkodott ahhoz, hogy odaadja a kis pénzét, hogy végül elfogadta. Mindeközben az egyik ott lakó is megjelent. Próbálta elzavarni a koldust, s felháborodva konstatálta, hogy már az ő csendes kis budai utcájukba is beköltözött a mocsok és a fertő. Emberünk félt. Félt attól, hogy az agresszívan üvöltő férfi meg fogja őt verni. Gyengének és sebezhetőnek érezte magát.

Az agresszív valószínűleg kezet fogott volna főhősünkkel és kedélyesen elbeszélgettek volna az időjárásról vagy a labdarúgásról, ha az úgy van felöltözve, ahogy általában szokott. Ha a megjelenése olyan, amilyennek elvárják. Így, a koldus szerepében viszont kiszolgáltatottá vált. 

Vajon a világot kell megváltoztatnunk vagy csak a hozzáállásunkat embertársainkhoz és saját magunkhoz? Vajon tényleg az számít igazán, amit mások gondolnak rólunk, vagy az, mi mit gondolunk önmagunkról? Vagy egy idő után a kettő ugyanaz? Hol bicsaklott meg a globális gondolkodásmód, mikor vált a forma fontosabbá a tartalomnál? Érzi-e a 21. század embere, hogy luxuskütyükkel körülvett élete csak káprázat és luxuskütyükkel körülvett barátai valójában ugyanúgy csak arra kíváncsiak, milyen hatást váltanak ki a másikból?

Trendi-e vagy?

Bólya Attila pszichológus szerint a „menőségre” törekvés fontos emberi igény, hisz önmagunk meghatározása a többi emberrel való társas folyamatok, interakciók során történik. Az egyén ugyanúgy hatással van másokra, ahogy mások is hatással vannak ránk. A hatás mértéke változó lehet. Ezt befolyásolhatják tanult viselkedésformáink, illetve a személyiségünk karaktervonásai. Mindennapjaink fontos rendezőelve az Abraham Maslow-féle piramis, mely rendszerben a szükségletek egymásra épülnek. Egy magasabb igény csak akkor elégülhet ki, ha az alsóbb szinten találhatóak már teljesültek. A két legfontosabb emberi törekvés, hogy mind a fiziológiai, mind a biztonság iránti igényünk ne szenvedjen hiányt. Közvetlenül ezeket követi a szeretet és a megbecsülés igénye. Alapvető vágyunk, hogy elfogadjanak, befogadjanak, illetve elnyerjük mások tiszteletét és elismerését. Ezt több módon is elérhetjük: megfelelő viselkedéssel, okos válaszokkal, vagy éppen külső fizikai jegyek vagy külső fizikai javak által is. Ezek a külső javak sikerességet, kompetenciát, a dolgok irányítását és kézben tartását sugallják.

Ezredeken át

Bólya Attila szerint a javak „fitogtatása” évezredek óta velünk élő jelenség. Ennek fontosságát generációról generációra adjuk át, még ha jellegét tekintve koronként el is tér. Nyilván a XVII. században egy jó autó, egy drága mobiltelefon, egy izmos fenék nem számíthatott menőnek. Minden kornak megvolt, megvan a maga státuszszimbóluma. Ezeket ma is átadjuk, megtanítjuk egymásnak. Manapság már nem csak a közösségi információs lánc működik, hiszen életünk részei a tömegkommunikációs eszközök, amelyek már nagyban végzik a normák közvetítését. Ebből is láthatjuk, ha a menőség nem lenne érték, már kihalt volna a mindennapi életünkből. De, mint látjuk, nagyon is része az életünknek, befolyással bír rá. Mivel a Föld lakóinak száma jelentősen gyarapodik, a szükségleteink, a környezet észlelésének, és az emberi értékek átadásának okán a menőség minden eddiginél nagyobb arányban van jelen körünkben.

A trendiség, státuszok hajszolása tehát - kis túlzással – egyidős a történelmünkkel. Az ezekkel kapcsolatos zavarodottságunk okai, s a ki nem mondott, sőt talán meg sem fogalmazott kérdéseinkre a válaszok bennünk vannak. Persze hogy érezzük, persze hogy tudjuk. Mégsem vagyunk képesek leállni, mert az aktuális kor nem ereszt. Elégedettnek kellene lennünk az – sokszor erő felett – összeharácsolt javainkkal, s ha nem értjük, miért vagyunk mégis boldogtalanok, felkeresünk egy szakembert. Lehetőleg menőbbet és drágábbat, mint a barátaink. Különben mivel vágnánk fel a következő találkozáskor?!

Szilvási-Kassai Eszter - V. Szabó Kriszta