Túl sokat foglalkozunk azzal, hogy másoknak megfeleljünk. Hogy olyan képet alakítsunk ki magunkról, amely a társadalom lehető legszélesebb rétegének tetszik. Azért viszont annál kevesebbet teszünk, hogy úgy éljük az életünket, ahogyan mi szeretnénk.

Közhely, de igaz: elanyagiasult, képmutató világban élünk, ahol csak az számít, amit a Facebook-on megosztunk. Az pedig, hogy belül nincs más, csak üresség, senkit sem érdekel. A lényeg, hogy lájkoljanak, megosszanak, kommenteljenek. Szürreális „facevilág”, ahol minden tökéletes. A valóság azonban sokkal fájdalmasabb. Nem beszélgetünk, nem kávézunk, nem sétálunk együtt az erdőben, ha mégis, azonnal poszt a legmenőbb étterem ínycsiklandozó ételéről, poszt a rókagombáról - a meghitt pillanatok pedig elszállnak. 

Azt mondják, aki nincs jelen a Facebookon, nem is létezik. Pedig ő létezik igazán. Ő az, aki valóban szabad. Aki a pillanatokat megéli, aki odabújik a párjához a rakpart lépcsőjén ülve, s nem érzi a kényszert, hogy ezeket a meghitt perceket közzétegye. Mert ezek a pillanatok csak róluk, csak nekik szólnak. Szabad, mert Instagram és filterek nélkül is szépnek, lopott idézetek nélkül is bölcsnek érzi magát. Csetelés helyett telefonál, mert a másik hangját akarja hallani, oda akar rá figyelni, hogy aztán ő is figyelmet kaphasson. Nem szívecskét küld messengeren, hanem megölel, nem osztja meg futóteljesítményét a világgal, hanem élvezi azt a boldogságot, amit a mozgás öröme ad.

Szép lassan tönkremennek a társas kapcsolatok, a barátságok, a házasságok, s nem marad más, csak az igazi tartalom nélküli lét a Facebook világában. Saját adatlapunk és üzenőfalunk rabjai vagyunk. Van még szabadulás?

Szilvási-Kassai Eszter