Ha szülőként nem vagy elég rutinos, egy játékbolt bizony dzsungelként, pokolként vagy legalábbis többismeretlenes egyenletként (matematikus mamik nem érnek most) nehezedhet a lelkedre. Még akkor is, ha a gyermeked épp nincs veled. Mert ha a kicsi is ott van, akkor tulajdonképpen véged. A sok csillogó kütyü, a „fogalmadsincsmirejó” készségfejlesztők (talán a szülőknek szánják?), a 138 féle kirakó, az ötszámjegyű áron kínált társasjátékok… Nagy a nyomás, nagy a zavar, szó mi szó. És az én gyermekem még nem is követelőző. Szimplán autómániás. Mindig meggusztálja a hatalmas távirányítós csodákat, de a végén beéri egy akármilyen kicsivel is.
Mivel azonban első és eleddig egyetlen unoka a családban, a nagyszülők nem átallanak néha hajmeresztő szerzeményekkel beállítani egy-egy alkalomra. Van óriási, kézzel készíttetett faIFA-nk (az IFAfai papnak faIFÁja van…), 3 kilós fekete BMW-csodánk, igazi vadásztávcsövünk stb. Édesapám a kisfiam ötéves korában vett egy távirányítós helikopter modellt, melynek korhatára 14 év (most 9 éves a gyermek, gondolta apukám, majd „belenő”), de van villanyvasút, gokart és még sokan mások. Gyermek ezek tekintélyes részével nemigen játszik, mert 1. nincs ideje; 2. az iskolából hazajőve örül, ha egy kis csend veszi körül, s csak egy labdát dobál hanyatt fekve a plafon felé.
Néhány éve egy szerkesztőségben dolgoztam, s lapzártakor nem tudtam kire hagyni az óvodai szünetben a kisfiamat, így bejött velem. Egy ideig elrajzolgatott, mesét nézett, de néhány óra után – törvényszerűen – megunta ezeket. A grafikusunk, Edina, akivel ma is együtt dolgozunk itt az IgenÉletnél, kis pihenő gyanánt sétálni hívta a fiamat, s a zegzugos folyosókon való andalgós beszélgetés örök barátságot szült közöttük. A két jóbarát sétája aztán egy hatalmas folyosói gurigacsatával folytatódott, melybe több kolléga is bekapcsolódott. Összeszedtek pár hatalmas ragasztószalag-tekercset, s ezt lökdösték fénysebességgel egymásnak oda-vissza. Gyermekem csatakosra izzadt az izgalomtól és a boldogságtól a végére. Még egyszer: három darab szigszalag tekercs kellett a játékhoz!!! Meg egy empatikus, szeretetteljes partner, aki vevő volt a gyerekes mókára.
Azóta eltelt néhány év, de kisfiam ma is azt értékeli a legtöbbre, ha odaülünk mellé, s játsszunk az általa készített fociskártyákkal, vagy összebújva, 159-edszer is megnézzük adott Spongyabob-részt, melyet már nem csak ő, de én is kívülről tudok. Szerintem ezzel a legtöbb gyerek így van.
Hagyjuk a játékboltokat kicsit pihenni hát, s ha van lehetőségünk, olykor-olykor mondjunk le egy munkát, csukjuk le a számítógépet, hagyjunk ott minden felnőttes csapot-papot, s menjünk vissza „gyerekbe” a gyerekkel! Imádni fogja, velünk együtt!