Van, amikor minden pozitivitásom ellenére is összetörök és padlóra kerülök. Vannak napok, amikor nincs “igenélet”, csak “nemélet” van. Van, amikor csak azt szeretném, hogy ami van, az ne legyen.

Vörösre dagadt, sírástól égő szemmel létezem, gyengén, csak halványan remegő lélekkel odabent. És várom az irgalmat, de az nem érkezik. Csak várom, hogy elmúljon végre, legyen vége, hogy újra tudjak gondolkodni, érezni, rendesen aludni, élni, enni, szeretni.

Azt kívánom, bárcsak olyan hatalmam lenne, amivel egy csapásra megszüntetném ezt a helyzetet, ami így fáj, így mar. Egyetlen varázsszó, egyetlen suhintás csupán - és ami fáj, már elmúlt, nincs többé, nem gyötör. Sem engem, sem pedig azokat, akiket szeretek és akiknek szintúgy fáj. Talán az egészben az a legrosszabb, hogy nekik nem segíthetek. Na, ezért kellene az a varázserő. Vagy egyszerűen elfújni a rosszat, mint a pitypang virágát - imádom a pitypangokat.

Borzasztóan csúnya vagyok, amikor sírok. A krumpliorrom kárminvörösben pompázik, a szemem két, vörösre sült pogácsa közepén csücsülő keskeny csík. Ilyenkor a hajam is loncsosan  lóg, mintha ő is szomorú lenne. A zsebkendő tovább erősíti az orrom vörösségét, a könnyektől leolvad a sminkem, az egész arcom bedagad. De nem bírom abbahagyni. Ég, fáj, zsibbad az egész testem, de nem múlik a kín. De egy nemnormális helyzetben igazából az a normális, ha sírunk. Nem lenne normális nem sírni. Váratlan, hétköznapi helyzetekben tör rám a zokogás: amikor feladok egy levelet a postán vagy a buszon ülve. Megállíthatatlanul.

Legszívesebben bebújnék a takaróm alá és aludnék pár hónapot. Átaludnám a rosszat, a fájdalmat, a kínt. De nem lehet. Ki kell tartani, fel kell állni, erősnek kell lenni. Hálásnak lenni a tanításért. És nyitottnak lenni a jóra. Ami mint mindig, most is jönni fog. Mert pozitív gondolkodásúnak lenni nem azt jelenti, hogy sosem kapsz rosszat. Azt jelenti, hogy kapsz hozzá erőt. És nem ragadsz bele. Így hamarabb eljön a kegyelem, a remény és az öröm. És akkor majd egy nagy igennel fogadom. IGEN - az életre!