Publius Ovidius Naso: Nyári dél

Forró nyár; fele útját járta meg a nap az égen,

   lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem.

Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.

   Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény,

vagy mikor eltün a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,

   vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba.

Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:

   a remegő lánykát merni tanítja az árny.

Ime Corinna bejő, öltözve rövid tunikába;

   kettős hajfonata rejti nyakának ivét:

így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,

   így a hires Láis dús szeretői elé.

Ritka szövésű finom tunikája, nem sokat árt az:

   mégis tépte kezem, s védekezett a leány,

védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt,

   s végre mohón önkényt adta föl a diadalt.

S óh mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján

   szomjú szemem nem lelt egy makulányi hibát.

Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!

   mily dagadón idomult emleje ujjam után!

S csókvert melle alatt mily tündöklő sima has nyúlt!

   Mily buja, dús csípők! Mily fiatal, deli comb!

Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne,

   s minden szépségét meztelenűl ölelém.

Gondolhatni a többit!... Lankadtan pihenünk már...

   Óh csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!

(Babits Mihály műfordítása)