Nagycsalád vagy kiscsalád? - kerül elő sokszor baráti összejöveteleken a legtöbbször parázs vitát kiváltó téma. Nem is olyan egyszerű és megmosolyogtató kérdés, mint Lagzi Lajcsi legutóbbi Mexikó versus Milánó úticél választása… Mivel többen kértek, hogy egyszer írjam le a gondolataimat, tömören összefoglaltam.

Gondoljunk csak bele, hogy száz év alatt mennyi dolog változott meg világunkban. Ennek vannak pozitív hozadékai és persze negatív eredményei is. Lehet, hogy én vagyok túl szentimentális, múlt századi ember, de nem titkolom, úgy vélem, hogy sok más dolog mellett a családdal történő XX. századi változások sem hatnak túl jó irányba. Itt van például a nők szerepe: radikálisan megváltoztak a velük szemben támasztott elvárások, feltételek és az őket körülvevő társadalmi környezet. A két világháború közötti Magyarországon a nők elsősorban a nagycsalád működtetésének, kohéziójának „menedzserei” voltak. Jóval több gyermeket szültek, mint manapság, ehhez aztán szükség is volt háztartásra, amit vezetni kellett. A tradicionális családmodellben egy nőnek általában több segítsége is volt, így ritkán maradt egyedül az egyébként felelősségteljes munka elvégzésével. A nő elsősorban Feleség volt és Anya, így, nagybetűkkel, a férfi pedig megteremtette, illetve próbálta megteremteni az ennek biztosításához szükséges feltételeket mint családfő. Egy kicsit úgy képzelem el, mint a Marquez-i Buendia családot vagy a Thomas Mann által zseniálisan bemutatott lübecki Buddenbrook-házat.

A háború után a proletariátus nőideálja, a „dolgozó nő” lett a követendő példa a szovjet hadsereg által megszállt Magyarországon is. Ennek, a társadalompolitikai modellnek a ránk erőszakolásán és a női emancipációs törekvéseken kívül egyébként gazdasági oka is volt: a fronton elesett férjek, apák, férfiak munkáját helyettesíteni kellett. És elvtársak jöttek, elvtársak mentek, de lassan és biztosan kialakult az úgynevezett nukleáris, általam az azonos című magyar filmről csak „csókanyus”-nak hívott családmodell: apa és anya is dolgozik, a két gyerek pedig bölcsődében, oviban, iskolában van, a nagyszülők, dédszülők pedig valahol távol öregednek. A két rendszert nagyon nehéz összehasonlítani, de tény, hogy a két világháború között egy hozzám hasonló férfi kvázi egyedül tartotta el a mai viszonylatban hatalmasnak tűnő családot, a háborút követően pedig a szülők többnyire ketten tartottak el jellemzően két gyermeket és egy, a korábbi átlagnál jóval kisebb háztartást. A napnál is világosabb, hogy ma is az utóbbi családmodell érvényesül, ennek megváltoztatására pedig még erős szándék és radikális eszközök útján is több évtizedre lenne szükség. Úgy látom, hogy ameddig a bér- és családpolitika nem változik, addig ebben sem várhatunk áttörést. Egyre messzebb vagyunk a nagycsaládtól, ahol sokszor négy generáció élt együtt egymást támogatva, segítve. Egyre távolabb kerülünk a zöldségektől, gyümölcsöktől roskadozó kertektől, családi gazdaságoktól. Egyre jobban elszakadunk, elidegenedünk a saját közösségünktől és így tovább.

Még ha a kis családommal a világ legboldogabb emberének is érzem magam, őszinte leszek: sosem éltem nagycsaládban, de e nélkül is tudom: hiányzik.