Az életért folytatott küzdelemben részt kell vállalnia az apának is

márc. 15., 2016

Az életért folytatott küzdelemben részt kell vállalnia az apának is

Az Apa is csak egy van sorozat harmadik részéhez érkeztünk, a babavárás után a soron következő momentum: a születés. A gyermek születése egy csodálatos dolog. Az élet heroikus, de mindenesetre katartikus küzdelemmel kezdődik. Persze vannak kivételek, de azt általánosságban elmondhatjuk, hogy az életet nem adják olcsón, éppen ezért a szülés persze csodálatos és gyönyörű élmény is lehet, de elsősorban megterhelő mind az anyák, mind a gyermekek számára. Ebben az életért folytatott küzdelemben pedig, véleményem szerint, részt kell vállalnia az apának is… Íme, a mi történetünk.

Számomra nem volt kérdés, hogy a feleségem szülésénél és egyben a gyermekem születésénél jelen legyek. Persze ahogyan az ilyenkor lenni szokott, mi is kiválasztottuk, egyik orvos barátunk ajánlásra, egy fiatal, megnyerő modorú szülész-nőgyógyászt, aki egy budai kórházban dolgozik. És persze, még egy „ahogyan az lenni szokott”, a szülést megelőző vizsgálatokat a belvárosi magánpraxisában végezte el piaci áron. Nem bántuk, és nem is sajnáltuk a pénzt, hiszen egyetlen lényeges dolog lebeget lelki szemeink előtt: egészségesen szülessen meg az a kis emberke, akit a feleségem a szíve alatt hordozott. Bevallom, kicsit rákattantunk a dologra, nagyon szerettük látni az anyaméhben is kislányunkat, így a kötelező alkalmakon kívül még eljártunk baba-mozizni is jó néhányszor.  

Egy apa is ugyanúgy izgul

A baba magzati fejlődésével kapcsolatban minden tankönyvi forgatókönyv szerint alakult, így feleségem kiegyensúlyozott, boldog és büszke kismama volt. Kérésemre korán abbahagyta a munkát, hogy minél inkább koncentrálni tudjon a várandósságra. Jókat programoztunk, ebédeltünk, vacsoráztunk, hogy minden a legharmonikusabban történjék ezalatt a reményteljes időszak alatt.  Nem sok beleszólásunk volt a szülésznő „kiválasztásába”, az orvos gyakorlatilag közölte, hogy kivel szokott, szeretne együtt dolgozni. Ezt természetesen elfogadtuk. A kilencedik hónapban kislányunk gyakorlatilag percre pontosan jelentkezett is, hogy szeretne kijönni. Éppen egy nagyszerű baráti vacsora után, éjfél körül kezdődtek meg a fájások. Az éjszakát Dóri már bent töltötte, engem hazaküldtek, mondván, hajnalig úgysem lesz semmi, menjek haza. Mivel konkrétan hárompercnyi autóstávolságra laktunk a kórháztól, ezért hazamentem. Teljesen fölöslegesen, hiszen aludni nem tudtam, csak járkáltam le s fel a lakásban. Amikor visszamentem, az ügyeletes doktornő már késznek látta a szülésre a feleségemet, reggel a szülésznő is megérkezett. Az orvosnak is telefonáltunk, a szülésznő is értesítette. Elfoglaltuk az egyik szülészszobát és vártuk életünk addigi legnagyobb élményét.

Már az elején volt egy kis problémám, ugyanis a szülésznő az éppen frissen elkészült, tűhegyes műkörmeivel nem tett rám túlságosan empatikus benyomást, de a feleségem kérésére visszafogtam magam… Nehéz volt, mert nem vagyok egy diplomatatípus; amit gondolok, azt finomítva ugyan, de ki is mondom. Elfogadtam, hogy a szülésznőnknél egy furkósbotnak is nagyobb érzéke van a szüléshez, ezért el is neveztem Bumburnyáknak. Szóval a visszatérő fájások egyre nagyobb intenzitással jelentkeztek, amit Bumburnyák a „lesz ez még emilyenebb is” aranyköpéssel úgy próbált enyhíteni, illetve ma már tudom, hogy bagatellizálni. Én tartottam magam, egyetlen dologra koncentráltam a feleségem mellett, az orvosunkra. Azt vártam, hogy ott legyen, ezt ő azonban másképpen gondolta, ugyanis éppen magánrendelése volt, és az „egy szülés kontra sok rutinvizsgálat” küzdelemben, az ő agyában mi jöttünk ki vesztesen. Gazdasági szakemberként tudom, hogy ez a haszonáldozati-költség, de azt gondoltam naivan, mivel ő orvos, biztosan nem így gondolkodik. Tévedtem. Végül elszakadt nálam a cérna és közöltem vele a harmadik beszélgetésünk, de körülbelül a tizedik hívásom alkalmával, hogy vagy jön, vagy átöltözöm a „Rambo-szerkómba” és érte megyek. Mivel közeledtünk déli tizenkettő felé és láttam, hogy a feleségem is már tűrőképessége határán van, nem sokat gondolkodtam azon, hogy mi történik. Végül az lett, hogy délután kettőkor a feleségemnek elfogyott minden ereje és teljesen kimerült, így az éppen „kiérkező” orvosnak ki kellett nyomnia belőle a kislányomat. Amikor azonban ott tartottam a kezemben, abban a percben megváltozott a világ és vele együtt az egész életünk. Fülig érő szájjal, mindent feledve tartottuk kezünkben az új Életet.

A fentiekből egyértelmű, hogy az orvos pénzmohósága és az ebből fakadó gondatlansága miatt a miénk nem volt sima szülés, de ma is életem eddigi legszebb élményeként tekintek vissza rá. Nem is tudom, hogy mi történt volna, ha nem vagyok ott…

Béres FerencBéres Ferenc

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások