Az Apa is csak egy van sorozat harmadik részéhez érkeztünk, a babavárás után a soron következő momentum: a születés. A gyermek születése egy csodálatos dolog. Az élet heroikus, de mindenesetre katartikus küzdelemmel kezdődik. Persze vannak kivételek, de azt általánosságban elmondhatjuk, hogy az életet nem adják olcsón, éppen ezért a szülés persze csodálatos és gyönyörű élmény is lehet, de elsősorban megterhelő mind az anyák, mind a gyermekek számára. Ebben az életért folytatott küzdelemben pedig, véleményem szerint, részt kell vállalnia az apának is… Íme, a mi történetünk.

Számomra nem volt kérdés, hogy a feleségem szülésénél és egyben a gyermekem születésénél jelen legyek. Persze ahogyan az ilyenkor lenni szokott, mi is kiválasztottuk, egyik orvos barátunk ajánlásra, egy fiatal, megnyerő modorú szülész-nőgyógyászt, aki egy budai kórházban dolgozik. És persze, még egy „ahogyan az lenni szokott”, a szülést megelőző vizsgálatokat a belvárosi magánpraxisában végezte el piaci áron. Nem bántuk, és nem is sajnáltuk a pénzt, hiszen egyetlen lényeges dolog lebeget lelki szemeink előtt: egészségesen szülessen meg az a kis emberke, akit a feleségem a szíve alatt hordozott. Bevallom, kicsit rákattantunk a dologra, nagyon szerettük látni az anyaméhben is kislányunkat, így a kötelező alkalmakon kívül még eljártunk baba-mozizni is jó néhányszor.  

A baba magzati fejlődésével kapcsolatban minden tankönyvi forgatókönyv szerint alakult, így feleségem kiegyensúlyozott, boldog és büszke kismama volt. Kérésemre korán abbahagyta a munkát, hogy minél inkább koncentrálni tudjon a várandósságra. Jókat programoztunk, ebédeltünk, vacsoráztunk, hogy minden a legharmonikusabban történjék ezalatt a reményteljes időszak alatt.  Nem sok beleszólásunk volt a szülésznő „kiválasztásába”, az orvos gyakorlatilag közölte, hogy kivel szokott, szeretne együtt dolgozni. Ezt természetesen elfogadtuk. A kilencedik hónapban kislányunk gyakorlatilag percre pontosan jelentkezett is, hogy szeretne kijönni. Éppen egy nagyszerű baráti vacsora után, éjfél körül kezdődtek meg a fájások. Az éjszakát Dóri már bent töltötte, engem hazaküldtek, mondván, hajnalig úgysem lesz semmi, menjek haza. Mivel konkrétan hárompercnyi autóstávolságra laktunk a kórháztól, ezért hazamentem. Teljesen fölöslegesen, hiszen aludni nem tudtam, csak járkáltam le s fel a lakásban. Amikor visszamentem, az ügyeletes doktornő már késznek látta a szülésre a feleségemet, reggel a szülésznő is megérkezett. Az orvosnak is telefonáltunk, a szülésznő is értesítette. Elfoglaltuk az egyik szülészszobát és vártuk életünk addigi legnagyobb élményét.

Már az elején volt egy kis problémám, ugyanis a szülésznő az éppen frissen elkészült, tűhegyes műkörmeivel nem tett rám túlságosan empatikus benyomást, de a feleségem kérésére visszafogtam magam… Nehéz volt, mert nem vagyok egy diplomatatípus; amit gondolok, azt finomítva ugyan, de ki is mondom. Elfogadtam, hogy a szülésznőnknél egy furkósbotnak is nagyobb érzéke van a szüléshez, ezért el is neveztem Bumburnyáknak. Szóval a visszatérő fájások egyre nagyobb intenzitással jelentkeztek, amit Bumburnyák a „lesz ez még emilyenebb is” aranyköpéssel úgy próbált enyhíteni, illetve ma már tudom, hogy bagatellizálni. Én tartottam magam, egyetlen dologra koncentráltam a feleségem mellett, az orvosunkra. Azt vártam, hogy ott legyen, ezt ő azonban másképpen gondolta, ugyanis éppen magánrendelése volt, és az „egy szülés kontra sok rutinvizsgálat” küzdelemben, az ő agyában mi jöttünk ki vesztesen. Gazdasági szakemberként tudom, hogy ez a haszonáldozati-költség, de azt gondoltam naivan, mivel ő orvos, biztosan nem így gondolkodik. Tévedtem. Végül elszakadt nálam a cérna és közöltem vele a harmadik beszélgetésünk, de körülbelül a tizedik hívásom alkalmával, hogy vagy jön, vagy átöltözöm a „Rambo-szerkómba” és érte megyek. Mivel közeledtünk déli tizenkettő felé és láttam, hogy a feleségem is már tűrőképessége határán van, nem sokat gondolkodtam azon, hogy mi történik. Végül az lett, hogy délután kettőkor a feleségemnek elfogyott minden ereje és teljesen kimerült, így az éppen „kiérkező” orvosnak ki kellett nyomnia belőle a kislányomat. Amikor azonban ott tartottam a kezemben, abban a percben megváltozott a világ és vele együtt az egész életünk. Fülig érő szájjal, mindent feledve tartottuk kezünkben az új Életet.

A fentiekből egyértelmű, hogy az orvos pénzmohósága és az ebből fakadó gondatlansága miatt a miénk nem volt sima szülés, de ma is életem eddigi legszebb élményeként tekintek vissza rá. Nem is tudom, hogy mi történt volna, ha nem vagyok ott…