Szokták mondani, hogy régen minden sokkal jobb volt - általában legyintek, hogy ez csak valamiféle negédes nosztalgia. Tudom élvezni a modernitást, hiszen számos előnye van, aktívan használom az internetet, szeretek eljárni ide-oda, szeretem, hogy egy-két lépés a lakásból és minden ott van rögtön. Azonban valami mégis erős diszkomfortérzetet okoz, ez pedig nem más, mint a felfokozottság. A környezetemen és magamon is tapasztalom, hogy állandóan stresszes, állandóan pörög, állandóan megvalósít és nincs ideje szinte egy pillanatra sem lelassítani.

Nehéz megtalálni az egyensúlyt a munka és a magánélet között. A munkahelyeken általában teljes erőbedobást, odaadást várnak. Az állandóan csipogó telefon miatt pedig nehéz magunkat függetleníteni a munkától. Sokszor egy állás nem elég ahhoz, hogy tisztességesen megéljünk. A life long learning (élethosszig tartó tanulás) pedig állandó fejlődésre késztet minket. Ember legyen a talpán, aki emellett képes fenntartani egy kiegyensúlyozott párkapcsolatot.

A telefonunk állandóan csipog, mindig kapcsolatban vagyunk valakivel. Még éjszaka is rezeg, mert éppen jött valami értesítés. Nincs időnk egymásra. Sokszor halogatnom kell még azokat a telefonhívásokat is, amelyekről tudom, hogy legalább egy órán keresztül fognak tartani, mert eltelnek úgy hetek, hogy nincs egy felesleges összefüggő órám arra, hogy valakivel beszélgessek. Hiába élek együtt a kedvesemmel, van, hogy hét közben két szót alig tudunk váltani, a barátaimmal pedig rettentően nehéz összeegyeztetni egy találkozót.

Nem tudunk rendesen aludni, mert ha kilenckor hazaesünk biztosan nem fekszünk le éjfél előtt, hatkor pedig csörög az óra. Én általában már attól frusztrált vagyok, hogy tudom, nem fogom kipihenni magam, de éjszaka  a másnapi teendők, kötelezettségek sem hagynak sokszor nyugodni. Nekem nagyon fontos a rendszeres evés, a megfelelő folyadékbevitel, de a napi pörgésben sokszor nem tudok erre figyelni. Bánja is a szervezetem.

Állandó rohanásban vagyunk, én személy szerint szinte mindig azt érzem, hogy nincs elég időm azokra akiket szeretek, nem tudok azzal foglalkozni, ami igazán érdekel. Nincsenek gondolataim, mert nem tudok egy pillanatra lelassítani, egyáltalán felfogni, hogy mi zajlik körülöttem. Mindig azon gondolkozom, vajon mikor lesz ennek az őrületes pörgésnek vége, mikor tudok úgy élni ahogy szeretnék. Csoda hát, ha stresszesek vagyunk?