Fenti kérdést tette fel nekem a kisfiam a minap. Az ő gyermeki világában a jó a játékot, programokat, ünnepeket jelenti, melyek nagyon lassan és nehezen jönnek el, ráadásul borzasztó hamar elmúlnak. – Gondolj bele – fejtegette – ha megyünk kirándulni hétvégén, előtte dolgozatok; ha találkozom Koppány barátommal, előtte dolgozatok; az őszi meg tavaszi szünet alig akar ideérni. A jó dolgokra mindig sokat-sokat kell várni.

Aztán megkérdezte, miért nem lehet a karácsony is egy hét. Két napnak semmi értelme, hisz mire belelendülne az ember, már el is múlt. Pont úgy, mint egy hétvége a nagyiéknál. Bezzeg az iskola öt nap, melynek a végén csak kettő a pihenés. – Anya, kinek kell szólni, hogy ezt cseréljék meg? – kérdezte a Drágám nagyon is jogosan és logikusan.

A gyerek még tiszta lap. Most kell belérögzítenünk azt a pozitív mentalitást, mely szerint történhet bármi, a pohár mindig félig tele van.

Így, miközben bőszen bólogattam és hangzatosan egyetértettem – hisz tényleg igaza van -, próbáltam megértetni vele, hogy minden napban van valami jó. Ha nem úgy áll neki a délelőttnek, hogy dolgozatot írnak, hanem azt mondja, még néhány óra, és túl leszek rajta; ha nem azt nézi, milyen sokat kell még várni a családi programra, hanem azt gondolja, már csak ennyit és ennyit kell aludni, sokkal könnyebb lesz a várakozás és elégedettebb lesz a hétköznapokkal is.

Ezek a jó tanácsok persze magamnak is szóltak magamtól, mert bizony én is, meg mi felnőttek mindannyian többször vagyunk hajlamosak félig üresnek látni azt a bizonyos poharat. Muszáj az agyunkat és a mentalitásunkat a pozitív irányba terelni. Először nehéz lesz, a tamáskodó ördög negatív gondolatokat bökdös belénk a vasvillájával, de egy idő után egyre hamarabb kapcsol át az agyunk pozitívba. Tanulás ez is, semmi más. S ha elsajátítottuk ezt a képességet, higgyük el, olyan lesz, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni.