Állatorvos, énekesnő, királylány - a legtöbb kislány ilyesmiről álmodik. A kisfiúk tűzoltók, rendőrök. Aztán felnövünk és mik leszünk? Bolti eladók, banki alkalmazottak, informatikusok. Te emlékszel még, hogy mi akartál lenni kiskorodban?

Én operaénekes villamosvezető akartam lenni. Nagyon jól el tudtam magam képzelni ebben a szerepben. Vezetem a villamost, közben operákat énekelek az utasaimnak - mi lehetne ennél tökéletesebb élet? Azt gondoltam, imádni fogják. Aztán - nyilván, valamennyire tisztult a kép - a villamosvezetést elvetettem és maradt az, hogy énekesnő. Ebben csak a hangom gátolt meg. Alig néhány hangot tudok tisztán kiénekelni, ami hosszú évek tanulásával sem tudott volna lényegesen megváltozni, szóval ezt teljesen megalapozottan engedtem el. A sors mégis úgy hozta, hogy évekig a hangomból éltem. Már 16-17 évesen felfedeztem, hogy bár énekelni nem, de beszélni nagyon szépen tudok. Így sok évig különböző telefonos munkákat végeztem. Elég későn, 30 éves korom után jelent meg az életemben az írás, akkor kezdtem el cikkeket írni. Kommunikáció és médiatudomány szakon végeztem, ezt is elég későn, már felnőttként. Jelenleg az írást művelem a szabadidőmben, munka után. A főállásomban pedig leveleket fogalmazok, személyesen és telefonon tárgyalok. Általában valaki vagy személyesen, vagy telefonon, vagy írásban jó, én mind a három területen jól működöm, ez talán a fő erényem. Villamosvezető már úgysem lehetek - időközben kiderült, hogy narkolepsziás vagyok, ami egy alvásrohamokkal járó betegség, így a vezetés eleve kizárt.

Persze van, aki megvalósítja a gyerekkori álmát és tényleg orvos, állatorvos, vagy tűzoltó lesz. Nagy ritkán még a királylányság is összejön. De mégis igaz, hogy a nagy többségünk kisgyerekként nagyot álmodik, azután felnőttként már belesimulunk az egyszerűbb, unalmasabb, de biztonságosabbnak hitt dolgokba és a legtöbb esetben  valami megszokott, hétköznapi szakmát választunk. De hol veszítjük el azt az újító, reménnyel és hittel teli, izgalmas életre vágyó lelkünket? Hol van az a pillanat, amikor úgy döntünk, hogy nem küzdünk az álmainkért? Talán a 8. osztály végén? Amikor beadjuk a továbbtanulási papírokat és rájövünk, hogy királylányképző szakközépiskola nem létezik? Vagy az érettségi után, amikor világossá válik, hogy itt most továbbtanulás, vagy munkaviszony létesítése között kell választanunk? igen, azt hiszem, valahol itt vannak a töréspontok.

Nagy csodálattal nézem azt, hogy sokan - akár több év alkalmazotti lét után - egyszer csak mindent félredobnak és megvalósítják az álmaikat. Indítanak egy kis vállalkozást, kézműveskednek. Életemnek abban a szakaszában vagyok, amikor az alkalmazotti lét kezd nagyon terhes lenni számomra, mert frusztrál, hogy olyan akadályokba ütközöm a munkám során, aminek a megoldása nem rajtam múlik és olyan dolgokhoz kell alkalmazkodnom, amelyek működhetnének sokkal hatékonyabban, csak egy kis rugalmasság kellene hozzá, illetve a kreativitásom kiélése van eléggé gátolva jelenleg. Nyilván nem szeretnék a semmibe ugrani, de döntésre kell jutnom, merre és hogyan tovább. Jelenleg az írás egyfajta szabadidős tevékenység, de jó lenne, ha ennél több is lehetne.

Lássuk be, mindenkinek jobb, hogy nem lettem operaénekes villamosvezető - de főleg nekem. Abban viszont bízom, hogy soha nem késő igazán tenni magunkért és új, izgalmas, értékteremtő dolgokba kezdeni. Ehhez általában tanulni, fejlődni szükséges, az élethosszig tartó tanulás elve alapján - de ez a legjobb az egészben!