Zsófit irigylik a munkahelyén. Főleg a nők. Azért, ami kilátszik (sorrendben): férj, gyerek, karcsú alkat, családi ház, részmunkaidős állás.
Pedig nincs felsővezetői pozíciója, céges autója, sem ideje túlórázni vagy előrelépni a ranglétrán. Azt pedig gondosan titkolja kollégái előtt, hogy egy-egy hétvége vagy családi nyaralás után úgy esik be a céghez, mint valami szanatóriumba. Még arra találnának következtetni, hogy ő munkaidejében lazít. Elképzelhetetlen számukra, mivel jár a család folyamatos logisztikája (iskola, napi edzések, terápia), lelket simogatni, vásárolni, főzni, szépen tálalni, teregetni, pakolni, járdát seperni/faleveleket gereblyézni/havat lapátolni, hangulatot teremteni, felülemelkedni, kibeszél(tet)ni, (meg)hallgatni, észnél lenni, közbelépni. A férjére annak munkabeosztása miatt szinte egyáltalán nem számíthat, még hétvégéken sem. Nagyszülők távol. Ha ő nem tartaná össze, meg mindenkiben a lelket, szétesne a rendszer.
A munkahelyén is gyakran lélekmasszőrt játszik: ki vannak éhezve a kedves szóra, a kérem-köszönömre, a nyugalomra, türelemre, megértésre. Zsófit „szerencsés”-nek tartják. Hihetetlen önfegyelmét, önismereti munkáját, önvizsgálatait, folyamatos felülvizsgálatát annak, amiben és ahogyan él, szembenézéseit, kétségeit, erőfeszítéseit, változtatásait nem akarják meglátni.
Zsófi nem meri kiengedni a fizetését a kezéből. Jól emlékszik még arra, amikor otthon volt a kislányával, s az egy fizetésbe semmilyen beleszólása nem volt. Nem „telt” megfelelő szoptatós melltartóra, fodrászra annak számára, aki úgyis „otthon” van, normális ruhára a terhesruhák helyett, hiszen úgyis belefér majd a szülés előttiekbe (úgy másfél év múlva tényleg bele is fért), és még sorolhatnánk. Persze, sok mindenért kárpótolta, hogy teljes idejében anya lehetett, a gyerekével tölthette az idejét, s nem volt rajta a munkahelyi feladatok nyomása. Minden nehézség ellenére élete legszebb időszakaként emlékszik az otthon töltött időre, s akkor is élvezte minden percét, amikor benne volt. De az érzést és a rendszerszintű működést, hányszor került méltatlan és megalázó helyzetbe amiatt, hogy felülbírálták a döntését, vágyait, mert megtehették, nem felejtette el.
Zsófi nem meri elengedni a munkahelyét. Pedig sokszor megfordult a fejében, főleg, amikor betegen, halálfélelemben feküdt otthon, s arra gondolt: ha most „vége”, mennyi időt töltött olyasmivel, ami helyett annyi mindent lehetett volna és lehetne csinálni, s amit azonnal elhagyna, ha megnyerné a lottófőnyereményt. S mégis, munkaideje a napja legaktívabb részét foglalja el. De amikor erős, akkor úgy érzi, fél kézzel is elvégzi a munkáját, van ehhez (is) energiája, ez is megfelelő terep az emberek, viszonyrendszerek, működési mechanizmusok megfigyeléséhez, megéléséhez, s biztos nem véletlenül van ezzel dolga. A fizetését pedig, minden hónap végén megtalálja a bankszámláján. Ez biztosítja számára a kiszolgáltatottságtól és visszaélésektől mentes életet, a lehetőséget, hogy olyasmire költsön, amit ő akkor is fontosnak tart, ha a férje nem; el tudja kerülni a pénzzel kapcsolatos veszekedéseket (ez ebben a formában nem teljesen igaz), ki tudja fizetni a fogorvost (még így is nehezen), a gyerek „szükségtelen” terápiáját, valamint, legalább a családi nyaraláson nem kell főznie (kiharcolja).
Sokszor gondol rá, hogy – annak jegyében, mindennek ára van – mégis elengedi a munkáját, a fizetését, s talál olyan elfoglaltságot a család mellett, amit szeret, rugalmas és az ő útja. De minden alkalommal, amikor a férjével szeretne erről beszélni, félelmet és határozott ellenállást tapasztal az egykeresős családmodellel kapcsolatban.
Kolléganői, Kata és Zsuzsi odadobnák a teljes karrierüket és egyáltalán, mindenüket azért, hogy Zsófiéhoz hasonló életük legyen. Pontosabban: azért, ami kilátszik belőle. Ismeritek Zsófit? Esetleg Katát vagy Zsuzsit?
