Bizonyára nagy irodalma van a lélektanon belül a motivációknak. Mit érhetünk el, ha fenyegetőzünk, ha jutalmazunk, ha büntetünk. Habitus, értékrend dolga is lehet, hogy ki, melyiket és mikor alkalmazza. A motivációs eszköztár széles tárháza mutatkozik meg a demográfiai válsághelyzet lehetséges kezelési módjaiban is. Adókedvezmények, otthonteremtési támogatás és így tovább…
A családot ilyen-olyan okokból az elmúlt időszakban a közgondolkodás fókuszába helyezte a kormány. Szépen gyarapodnak a gyermekvállalásra ösztönző, elsősorban a családok számára anyagi előny biztosító intézkedések. A család, a gyermekvállalás szerepének hangsúlyozása átrajzolja a társadalom értékrendjét is. Az emberek másként kezdenek tekinteni a gyermeket vállalókra és azokra is, akik nem tartoznak ebbe a körbe. Az értékítélet egy sajátos példája a Hozz Világra Még Egy Magyart Mozgalom megállapítása, ami szerint a hazafiság alapkövetelménye a családalapítás és gyermekvállalás.
Nem tudom, hogy milyen bélyeggel illethető az, aki nem tartozik ebbe a közösségbe. Hazafiatlan netán hazaáruló?
Van-e értelme bárkit megbélyegezni ebből a szempontból? Megfér a hazafiak táborában az, aki a szociális hálóra való csimpaszkodás kedvéért szül gyermeket? S nem fér meg például egy apáca, aki Krisztus jegyeseként az életét szenteli annak, hogy mások gyermekeit tanítsa, gondozza? És itt vagyunk mi, akik nem tudnak gyermeket vállalni. Nem azért, mert beszippantott bennünket a szinglikultusz, a karrierépítés vágya vagy az egoizmus mocsara. Hanem, mert sok év várakozás után azt írta egy fehér köpenyes szakember a leletünkre: infertilitás, vagyis meddőség.
Egy nő, egy anya elképzelni sem tudja, milyen érzés ez. Elmondom: ez az a lélektani pillanat, amikor egy nő megszűnik nőnek lenni. Mert a női minőségének lényege, hogy képes egy új életet a világra hozni. Az ilyen helyzetbe kerülő személynek van néhány választása: az egyik, hogy egy pillanattal később összesöpri önmaga darabjait és egy talpig vértbe öltözött nőt alkot meg, aki a végsőkig küzd. Aki nem fogadja el a diagnózisát, a sorsát, azt, hogy nincsenek lehetőségek, nincsenek csodák.
Mi vagyunk azok - bizonyos értékítélet szerint nem hazafiak -, akik képesek vagyunk bármire, hogy gyermekünk legyen. Borzalmasabbnál borzalmasabb teákat iszunk, naptár szerint gyarapítjuk hálószobai titkaink számát, bújjuk a sorstársaink bejegyzéseit. Együtt örvendünk, ha valaki kikerül a körből, mert az a körben maradóknak reményt ad. Vizsgálatokra vállalkozunk, hormonpótlásba is belemegyünk. Kipróbálunk egészségünket és pénztárcánkat nem kímélve minden tudományos és áltudományos, népi hitvilágból eredeztethető módszert. Sokan vagyunk ilyenek!
Magyarországon minden ötödik pár meddő! S hányan vagyunk ezek között olyanok, akik soha életünkben egyetlen szál cigarettát sem szívtunk el, nem használtunk soha kábítószert, de még csak testépítők által kedvelt pirulákat sem dobtunk be és még a sporttevékenységünk mértéke is meghaladja a magyar átlagot. Mert, ugye ezek azok a meddőségi okok, amelyeket a színes magazinok az orrunk alá dörgölnek, finom célzással, hogy saját magunknak köszönhetjük a gyermektelenséget!
Nem könnyű a meddők körébe tartozni. És nem a folyamatos kérdezősködés miatt: - Na, gyerek?
Hanem azért, mert a mi életünk nem egyéb, mint egy időben erősen behatárolt küzdelem. Harcolunk a napokkal, hetekkel, hónapokkal. Küzdünk időpontért, hogy a legjobb szakemberhez kerüljünk. Küzdünk, hogy ne legyen már késő mindez! Mi vagyunk azok, akik minden sikertelen kísérlet után gyászolunk – egy kicsit önmagunkat is -, hogy aztán ledobjuk a lelkünkről a fekete fátylat, és újra reménykedhessünk.
Mi vagyunk azok, akik kiborulunk azon, ha valaki bántja, elhanyagolja saját gyermekét. Mi vagyunk azok, akik nap mint nap fohászkodunk azoknak az apró lelkeknek az üdvéért, akiket abortusz útján ölnek meg. Mert mi igent mondunk az életre! Mi vagyunk azok, akik csak óvatosan, csendben annyit szeretnénk kérni, hogy ne bélyegezzenek meg bennünket! S főleg ne azok, akikhez mi is szeretnénk tartozni! Van elég bajunk, küzdelmünk anélkül is.