"Pannonia Vergiss Deine Toten Nie, Als Kläger Leben Sie."
Ifjúkoromban ennek a kis német nyelvű, a kiegyezés előtti években „költött” titkos felszólításnak a kezdőbetűi által sikerült legegyszerűbben megjegyeznem a tizenhárom aradi vértanút. P-Pöltenberg Ernő; V-Vécsey Károly; D-Damjanich János, Dessewffy Arisztid; T-Török Ignác; N-Nagysándor József; A-Aulich Lajos; K-Kiss Ernő, Knézich Károly, L-Lahner György; Lázár Vilmos, Leiningen Westerburg Károly; S-Schweidel József. Ma van az aradi vértanúk emléknapja.
A magyarság egyik szabadságharcának köztes záróakkordjaként történtek a történelmi jelentőségű kivégzések Aradon 1949. október 6-án. Talán mindennél erősebben segít megérteni Széchenyi István nemzethalál-vízióját, hogy ugyanezen a napon Pesten, az Újépületnek elnevezett kaszárnya mellett, körülbelül a mai Batthyány-örökmécses helyén, gróf Batthyány Lajost, Magyarország első magyar miniszterelnökét is kivégzőosztag elé állították, akinek utolsó mondata a „Rajta, vadászok! Éljen a haza!” felkiáltás volt. Ezután borult a földre. De ugyanezen a napon végezték ki az Újépület melletti fapiacon a jóval kevésbé ismert Fekete Imrét is, a csak 32 éves kóspallagi ügyvédet, aki a szabadságharc alatt gerillacsapatokat szervezett Hont vármegyében.
És ha már a mai nap Aradhoz kötődik, akkor érdekes adalék, hogy Aradon végezték ki Ormai (Auffenberg) Norbert fiatal honvédezredest 1849 augusztusában és ugyanitt lőtték agyon Kazinczy Lajost, a nyelvújító Kazinczy Ferenc fiát. És meg kell emlékeznünk az osztrák származású, magyarul nem beszélő Ludwig Hauk honvéd alezredesről is, akit néhány hónappal később, 1850 februárjában akasztottak fel.
A szakértők a szabadságharc alatt elkövetett tetteikért kivégzettek számát cca. 150 főre taksálják, illetve ezreket ítéltek különböző mértékű várfogságra. Bűnük annyi volt, hogy nem értettek egyet a hatalommal, szabadabb és „nemzeti” országot szerettek volna maguknak és utódaiknak, ezért az Udvar - amely csalhatatlannak és megkérdőjelezhetetlennek tartotta saját politikáját - legyilkolta őket, abba a hitbe ringatva magát, hogy aki mást gondol, az az ügy érdekében, a szent cél elérése érdekében beáldozható, természetes veszteség. A politika már csak ilyen, az imént említett „hit” pedig a zsarnokok utópiája...
És hogy mit kellene jelenteniük számunkra, ilyen távoli múltból ezeknek a mai világunkhoz képest oly idegen embereknek? Talán annyi is elegendő volna, hogy gondoljunk rájuk a hazájukért bátran és szabadságukért eltántoríthatatlanul harcoló hazafiakként. Ezt üzeni a bevezetőben megírt németnyelvű akrosztichon, amit szabadfordításban, mai nyelven talán így lehetne a legjobban értelmezni: "Magyarország, soha ne feledd szabadságharcunk áldozatait, hiszen mint gyilkosaik vádlói, örökké élnek ők!"
(Cikkünk 2016. október 6-án jelent meg.)
