Hiszek abban, hogy a kutya az ember legjobb barátja. Ezek a tiszta és önzetlen lények mellénk szegődtek társul és példát mutatnak nekünk igaz szeretetből, hűségből. Igen ám, de ennek az együttélésnek vannak szabályai, melyeket ha az emberek felrúgnak, ez a mély és őszinte barátság könnyen válhat rémálommá ember és kutya számára egyaránt. Mit tehetünk, hogy ez ne következzen be és zavartalan legyen a kapcsolatunk a kutyánkkal? Mit tehetünk, hogy kevesebb legyen az elhagyott, kóbor kutyák száma? Mit tehetünk, hogy ne csupán megőrizzük, de jobbá is tegyük ezt az ősi kapcsolatot? Tósoki Heléna kutyaviselkedés-szakértő, kutyapszichológus segítségét kértem a válaszok megtalálásához.
IgenÉlet: Milyen indíttatásból kezdtél egy kutyákkal foglalkozni? Már gyerekkorodban is szeretted a kutyusokat?
Tósoki Heléna: Nem így fogalmaznék, hogy szerettem a kutyákat, inkább azt mondanám, hogy kiskorom óta szeretem az állatokat. Már egészen apró gyerekként állatok vettek körbe, macskák, kutyák, disznók, baromfik, de valóban a kutyák a legkedvesebbek a szívemnek.
IÉ.: Hogyan lesz valakiből kutyapszichológus, milyen végzettség, képzettség szükséges ehhez?
T.H.: Magyarországon sajnos még nincs ilyen képzés, jómagam külföldön végeztem és szereztem erről a szakmáról oklevelet. Egyébként én azt gondolom, hogy bárkiből lehet kutyapszichológus, függetlenül a papírtól, hiszen a legjobb szakembereket az élet tanítja és a kutyák maguk. Én is sokkal többet tanultam a kutyák által, mint bármilyen tanfolyamon vagy könyvből. Ha valakinek van egy többéves kutyás tapasztalata és időt szakított arra, hogy tanulmányozza a kutyák viselkedését, akkor nyilván többet fog tudni, mint az az ember, aki minden előzmény nélkül kimegy külföldre és elvégez egy tanfolyamot. Én azt gondolom, hogy a tapasztalat és az állatok viselkedésének megfigyelése mindig többet ér.
IÉ.: Mi az oka annak, hogy macskapszichológus nincsen, vagy legalábbis én még nem hallottam róla, hogy lenne?
T.H.: Itthon valóban nincsen, külföldön van, bár a macskákkal eleve kevesebb a felmerülő probléma, mert ők nem falkaállatok, így nem alakulnak ki náluk a falkavezérség hiányából adódó viselkedési zavarok, úgy, mint a kutyáknál. Egyetlen macskafaj kivételével mindegyik egyedül él kint a vadonban is, csak az oroszlánok élnek falkában. Gyakorlatilag a háziasított macskák is önálló kis lények: ragaszkodnak ugyan a gazdihoz, örülnek neki, ha hazajön, de igazából remekül elvannak egyedül is, ha kapnak enni. Ezért nincs macskapszichológus, de tény és való, hogy el lehet rontani a cicákat is.
IÉ.: Visszatérve a kutyákra, mik a leggyakoribb problémák, amikkel megkeresnek téged?
T.H.: Elég gyakori probléma a szeparációs szorongás: amikor megpróbálják a gazdik otthon hagyni a kutyákat, de ők ezt nem viselik jól és vagy rombolni kezdenek, vagy sokat ugatnak, nyüszítenek. Emellett egyre gyakoribb az olyan megkeresés is, amikor arra panaszkodnak a gazdik, hogy a kutyájuk fél bizonyos helyzetektől, emberektől, vagy éppen mindentől. Ennek többek között az is az oka, hogy nagyon sokan vásárolnak szaporítótól kutyusokat, mert azon az elven gondolkodnak, hogy miért vegyenek tenyésztőtől kutyát, ha az interneten tizedannyiért is meg tudják venni. Ezek az úgynevezett szaporított kutyák, amiknél gyakori a beltenyészet, nagyon rossz körülmények között tartják a szülőket, egy kis ketrecbe bezárva, kakiban-pisiben születnek meg a kölykök. Az anyakutyát gyakorlatilag négy-öt éves korára rengetegszer leelletik, majd kidobják az utcára. Ha ezek a kutyák meg is élik a felnőttkort, bizony elég sok idegrendszeri problémájuk lesz és ezáltal viselkedési zavaraik is.
IÉ.: Mi a helyzet azokkal az esetekkel, amikor egy hétköznapi család kutyája kerül egy másik kutyával közeli kapcsolatba és ennek eredménye lesz néhány kiskutya? Ezeket egy kalap alá vennéd a szaporítókkal, vagy ez egy másik kategória?
T.H.: Ez ugyanúgy szaporításnak nevezhető, függetlenül attól, hogy pénzszerzés céljából vagy „véletlenül” születnek meg ezek az almok, hiszen a gazdik csak a kiskutyák létszámát növelik, amiből amúgy is rengeteg van a menhelyeken, utcákon. Ezeknek a kölyköknek nehéz gazdit találni és amikor megmarad néhány kiskutya, gyakran leadják őket egy menhelyen, vagy rosszabb esetben kiteszik a kuka mellé. Azért is szaporítás ez, mert a gazdi nem tudja, hogy a kutyájának milyen fizikai/idegrendszeri problémái vannak, ami fiatal korban nem feltétlenül jelentkezik még, de esetleg idősebb korban igen, hiszen nem viszi szűrővizsgálatokra a szülőket. Nem azért jött létre az alom, hogy a fajtát nemesítse és továbbvigye a jó géneket, hanem egész egyszerűen kedvtelésből, gondot okozva ezzel az állatvédőknek és saját maguknak. Nem beszélve arról, hogy a szűrővizsgálatok hiánya, illetve a hozzá nem értés miatt ugyanúgy születhetnek – és sajnos születnek is – genetikailag hibás kiskutyák.
IÉ.: Mi az, ami garanciát jelenthet arra, hogy jó helyről szerezzük be a kiskutyát?
T.H.: Sajnos a tenyésztés is elment egy nagyon rossz irányba, csak az utóbbi években kezdték külföldön is felismerni, hogy a kutyák egészsége fontosabb a külsőnél. Magyarországon azonban még mindig nem kötelezik a tenyésztőket arra, hogy a kutyáikat különféle szűrővizsgálatoknak vessék alá. Így gyakori probléma például az epilepszia, legfőképpen a „divatkutyák” körében. Ezért én mindig arra biztatom a leendő gazdikat, hogy inkább menhelyről válasszanak kutyust maguknak, ezzel is csökkentve a gazdátlan, menhelyi, illetve kóbor kutyák számát, akik között egyébként rengeteg fajtatiszta kutya is található. Ha azonban mindenképpen ragaszkodnak a tenyésztett kutyához, akkor nagyon nézzenek utána a tenyésztőnek, kérjenek véleményt róla, nézzék meg a kutyus testvéreit, szüleit, illetve ellenőrizzék, hogy a kiskutya szülei rendelkeznek-e szűrővizsgálati eredményekkel. Továbbá kérjenek a kiskutyusokhoz törzskönyvet is, akkor is, ha így kicsit drágább a kutya.
IÉ.: Ha menhelyről választunk, akkor sok esetben semmit sem tudunk a kutya múltjáról. Ebben az esetben mit javasolsz, hogyan válasszunk?
T.H.: Azt tudni kell, hogy a menhelyre kerülő kutyák többsége egészséges. Nem azért kerülnek a menhelyre, mert valami baj van velük, hanem egészen egyszerűen vagy azért adják le a gazdák, mert már öregek, vagy pedig azért, mert megvásárolták két-három hónaposan, amikor nagyon cuki volt, de nyolc-kilenc hónaposan jött a “meglepetés”, hogy a kutya felnőtt, rombol, sétáltatni kell, foglalkozni vele, ami már kevésbé tetszik a gazdáknak. Azt szeretnék, ha örökké kiskutya maradna és nem lenne vele gond. Általában tehát 1 és 3 éves kor között adják le a menhelyre a kutyákat, vagy pedig 10 éves kor fölött, amikor már többet kell rá költeni (orvosi költségek, gyógyszerek stb.). Garancia nincs arra, hogy egy menhelyes kutya jó idegrendszerű lesz, de azt mondom, hogy azt a pénzt, amit arra szánnának, hogy néhány tízezer forintért vesznek egy szaporítótól kiskutyát, inkább fektessék egy menhelyről kihozott kutya iskoláztatására, oktatására. Egyrészt azért, hogy jól nevelt kutya legyen, másrészt azért, hogy a kutya és a gazdi könnyebben, boldogabban tudjon együtt élni. Azt is fontosnak tartom elmondani, hogy egy idősebb kutya ugyan nagyobb anyagi terhet jelent, viszont kevesebb mozgással, foglalkozással beéri, hiszen többet kell pihennie. Ezért akinek kevés ideje van vagy nem annyira aktív életet él (pl. idősebb emberek), nyugodtan válasszon maga mellé egy idősebb kutyát, hiszen kölcsönösen jót tesznek egymással. A kutyus nem egy menhely rácsai mögött tölti az utolsó éveit, a gazdi pedig kap egy társat, akivel együtt pihenhetnek a kanapén.
IÉ.: Milyen nevelési hibákkal találkozol leggyakrabban?
T.H.: Ezt nagyon röviden el tudom mondani: általában emberként kezelik a kutyákat. Olyan tulajdonságokkal ruházzák fel négylábú kedvenceiket az emberek, mintha kisgyerekek lennének és nem veszik figyelembe, hogy a kutya egy teljesen más faj, teljesen más igényekkel.
IÉ.: Az én gyerekkoromból emlékszem arra a nézetre, amit apám vallott: ha megvan az új kutya, akkor meg kell vele verekedni, ezzel kell neki megmutatni, hogy ki a falkavezér.
T.H.: Ezek az emberek fizikailag közelítették meg a dolgot, abból kiindulva, hogy a vadon élő állatok is verekedéssel döntik el a rangsort, de a valóság nem ez. A kutyák eleve vezetőnek vagy követőnek születnek. Csak nagyon ritka esetben kerül sor fizikai versengésre, pl. a farkasok között. Valóban meg kell küzdeni a kutyával a vezérségért, de nem fizikailag, hanem pszichésen. Ha megfigyelünk egy kutyafalkát, ott általában a legkisebb kutya a falkavezér (csivava, yorki stb.), mert ők sokkal erősebb akaratúak. Tehát az lesz a falkavezér, aki kitartó és véghezviszi az akaratát.
IÉ.: Tudnál néhány olyan alapelvet mondani, amit követve boldogabban élhet együtt az ember és a kutya?
T.H.: A legfontosabb, hogy fel kell mérni a kutya igényeit. Ahogy minden ember más, úgy minden kutya is önálló egyéniség. Vannak alacsonyabb és magasabb energiaszintű kutyák. Utóbbiaknak napi 3-5 óra foglalkozás, futás, séta szükséges. Egy alacsony energiaszintű kutyának 1-1,5 óra is elegendő. Figyelembe kell venni azt is, hogy milyen a kutya fajtája, tehát mire lett kitenyésztve. Erre szoktam azt mondani, hogy egy labradortól ne várjuk el, hogy napi 12 órát békésen szundikáljon a 35 négyzetméteres panelben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne tartsunk panelben labradort, de adjuk meg neki a napi legalább 5-6 óra intenzív sétát/foglalkozást, ezután ő szépen meglesz a panelben is, csak elégítsük ki az igényeit. Ha minden gazdi figyelembe venné, hogy a kutyájának mire van szüksége fizikailag és pszichésen is, illetve hajlandó ezt megadni neki, akkor a kutya képes beilleszkedni és együtt élni az emberrel, az emberek világában.
IÉ.: Hogyan lehet rehabilitálni egy nehéz sorsú, esetleg bántalmazott kutyát?
T.H.: A legfontosabb, hogy ne a múltban éljünk. Engem sosem az érdekel, hogy milyen élete volt a kutyának, hanem az, hogy hogyan viselkedik jelenleg. Azzal nem fogok rajta segíteni, hogy sajnálom őt, mert verték vagy kikötötték, csak a jelenre fókuszálok. Általában elmondható, hogy ha nehéz sorsa is volt egy kutyának, amint bekerül egy normális közegbe és ott kutyaként kezelik, tehát megadják neki azt a fizikai aktivitást, amire szüksége van, és ezen felül van egy falkavezére, aki irányítja, akkor ezzel a rehabilitáció gyakorlatilag el is kezdődött és halad a maga útján. Nyilván ha verték és fél az emberektől, akkor nagyon fontos, hogy szocializáljuk a kutyát. Vigyük olyan helyekre, ahol sok ember veszi körül és a korábbi negatív tapasztalatokat pozitívba fordítsuk át, tehát a lendülő kéz az mostantól nem fájdalmat, hanem finom falatot fog jelenteni. Ezzel létrehozunk egy pozitív asszociációt, mellyel nagyon szépen lehet rehabilitálni ezeket a kutyákat, hiszen ők nem a múltban élnek, hanem a mában.
IÉ.: Te miben tudsz segíteni a problémákkal küzdő gazdiknak?
T.H.: Gyakorlatilag mindenféle viselkedési problémát lehet orvosolni, amennyiben a kutya idegrendszere ép, tehát nem beltenyészetről vagy epilepsziás kutyáról beszélünk. Igazából nem is a kutyákat nevelem, hanem a gazdikat. Nekik kell elmagyarázni, hogyan legyenek falkavezérek, hogyan kell úgy irányítani a kutyát, hogy megértse, mit várunk tőle. Ha ezeket az alapokat lefektetjük, akkor heteken belül óriási változás tapasztalható a kutya viselkedésében.
IÉ.: Meg tudnál osztani az olvasókkal egy sikerrel zárult történetet?
T.H.: A közelmúltban két fiatal, nagytestű kutyához hívtak, akik rendszeresen meglógtak otthonról, ezért már el akarta őket vinni a helyi sintér. Sajnos odáig fajult a dolog, hogy a járókelők ijesztgetésén túl már meg is sebesítettek egy kisebb testű kutyát, tehát konkrétan veszélyt jelentettek az emberekre és a többi kutyára is. A gazdákat nagyon csúnyán megfenyegették, már azon gondolkodtak, hogy leadják menhelyre vagy elajándékozzák a kutyákat. Tipikusan az a felállás volt, hogy beleszerettek egy adott fajtába, csak azzal nem számoltak, hogy mik a fajta igényei. Kitették a kertbe őket és úgy gondolták, hogy majd feltalálják magukat. Ez így is lett, a kutyák átugrottak a kerítésen és elmentek megsétáltatni magukat. Ekkor kapták meg a telefonszámomat. Amikor elmentem hozzájuk, elmondtam nekik, hogy miért szöknek a kutyák. Felállítottunk egy napirendet, elkezdték őket rendszeresen sétáltatni, ivartalanítva lettek a kutyusok, így gyakorlatilag három hét alatt elértük azt, hogy többé nem szöktek meg otthonról.
IÉ.: Miért tartod fontosnak az ivartalanítást?
T.H.: Tisztázzuk azt, hogy magával az ivartalanítási procedúrával én sem értek egyet, azt gondolom, hogy ez egy nagyfokú beavatkozás a természet rendjébe. Viszont azt kell megértenie minden gazdinak, hogy a kutyáknak a legerősebb ösztöne a fajfenntartás, tehát amikor egy kan kutya megérez egy tüzelő szukát, akkor semmi más célja nincsen, mint az, hogy megtalálja ezt a szukát és párosodjanak. A kanokat ebben az állapotban nem érdekli az, ha veszélyben az életük, képesek átrohanni a legforgalmasabb autópályán, vagy hetekig éheztetni magukat. Amikor a tesztoszteronszintje az egekbe szökik, az egy rendkívül erős feszültséget okoz a kutyában, amit minél hamarabb szeretne kidolgozni magából. Ha ezt nem engedjük neki, ha nem biztosítjuk számára a párzás lehetőségét, akkor ez a feszültség átcsap egy stresszhelyzetbe, ami szépen lassan elkezdi felemészteni a kutyát mind fizikailag – ilyenkor alakul ki náluk rákos megbetegedés –, mind pedig pszichésen. Általában az ivaros kan kutyák 70%-a idősebb korára olyan idegbeteg lesz, hogy a saját gazdája sem tud hozzányúlni, a szukák pedig gyakran álvemhessé válnak (amikor a testük úgy érzi, hogy kiskutyái lesznek, beindulnak a tejmirigyei, közben pedig nem is párzott), és ez nagyon megviseli őket. Gyakori náluk az emlődaganat, illetve a gennyes méhgyulladás. Ez utóbbi már akár 1-2 évesen is előfordul, és ha nem viszik időben orvoshoz, a kutya 2-3 nap alatt belehal. Tüzeléskor a szukák agresszívvé is válhatnak és az egyébként békésen egymás mellett élő kutyák véres harcot vívhatnak egymással. Sajnos elég sokszor hívnak kétségbeesve a gazdik, hogy az egyik szuka kutya megölte a másikat. Tehát azt gondolom, hogy ha nem engedjük párzani a kutyákat, akkor sokkal humánusabb ezt a stresszhelyzetet megszüntetni számukra és ivartalanítani őket. Ráadásul így nem adunk esélyt a véletlen almoknak sem, amivel csak a kóbor kutyák/macskák számát növeljük.
IÉ.: A kötelező oltások és a mikrochip szerinted milyen fokú védelmet jelent a kutyáknak?
T.H.: Tudomásom szerint a chippel ellátott kutyák aránya kb. 30%-ra tehető Magyarországon. A fővárosban nagyobb arányú, 60-70%, ami még mindig nagyon kevés, különösen, ha nincs megfelelően regisztrálva a chip. Az oltásokat is sokan elhanyagolják, amiben az a legszomorúbb, hogy ha egy kutya megharap egy embert, akkor az embert ellátó orvos kérni fogja a kutya oltási könyvét. Amennyiben a kutya nem rendelkezik érvényes oltással, nem lehetünk biztosak abban, hogy nem veszett-e, tehát azt az illetőt, akit megharapott, azonnal elkezdik veszettség ellen vakcinázni, ami nem egy kellemes élmény. Hogyan magyarázzuk el például egy kisgyereknek azt, hogy miért kell fájdalmas oltásokat kapnia? Felelőtlenség nem észrevenni, hogy nem csupán a kutya érdeke a védőoltás, hanem az embereké is.
IÉ.: Ha rajtad múlna, milyen intézkedéseket emelnél törvényi szintre az állatok védelmében?
T.H.: Úgy gondolom, egyetlenegy ilyen intézkedés megoldaná a problémát, mégpedig az, ha az állatoknak ugyanannyi joguk lenne, mint az embereknek. Magyarországon a kutya tulajdon, ugyanolyan tárgynak tekinti a törvény, mint egy autót vagy egy házat. Addig, amíg így vannak kezelve akár a haszonállatok, akár a kedvtelésből tartott állatok, úgy vélem, nem sok minden fog javulni.
IÉ.: Tudnál esetleg pozitív példát mondani a világ bármely részéről?
T.H.: Tavaly Új-Zélandon és legutóbb idén Kanadában fogadtak el olyan törvényt, miszerint az állatok nem tárgyak, hanem érző lények és ennek megfelelően is kell őket kezelni.
IÉ.: Mi a véleményed arról a törekvésről, hogy az állatkínzóknak letöltendő börtönbüntetés járjon?
T.H.: Megmondom őszintén, hogy erre nem látok reális esélyt. Folyamatosan azt hallani, hogy mennyire telítettek a börtönök, ezért valószínűleg nem lenne hová elhelyezni őket. Először is nagyon fontosnak tartanám, hogy ezeket az embereket örökre eltiltsák az állattartástól, és hogy ezt a hatóságok rendszeresen ellenőrizzék. Tudjuk, hogy aki állatot kínoz, az pszichésen beteg és előbb-utóbb emberre fog támadni. Minden egyes olyan gyilkos, aki embert ölt, az korábban állatot is bántalmazott. Úgyhogy nemcsak azt tartanám fontosnak, hogy letöltendőt kapjon, hanem azt is, hogy külön figyelmet fordítsanak arra, hogy ne történhessen meg még egyszer az, hogy állatot kínoz, vagy esetleg emberre támad. Valamiféle monitoring-rendszer bevezetését tartanám fontosnak.
IÉ.: Tudnál olyan könyvet ajánlani, amit megfelelő iránymutatásnak tartasz és hasznosnak tartod megfogadni az abban foglaltakat?
T.H.: Igen, Cesar Millan könyveit ajánlom mindenképpen, de ami ennél is fontosabb, hogy ezeknek a könyveknek a tanácsait tudni kell átültetni a gyakorlatba. Én nagyon remélem, hogy eljön Magyarországon az az idő, amikor a gazdik úgy fognak kutyát választani, hogy előtte konzultáltak egy kutyaoktatóval vagy egy kutyaviselkedés-szakértővel és az ő életvitelüknek és energiaszintjüknek megfelelő kutyát fognak választani. Emellett pedig az első pillanattól ott lesz mellettük egy szakember, aki segíti őket a kutya nevelésében illetve a családba való zökkenőmentes beilleszkedésben, annak érdekében, hogy a későbbiek folyamán se alakuljanak ki viselkedési problémák.
Helénát a www.kutyaszakerto.hu internetes oldalon lehet elérni, a Facebookon pedig ITT.
