Vannak olyan játszóterek, amelyek kialakításánál a sarkok, élek, végek inkább hasonlítanak középkori fegyverekre, mint a gyermekek épségét szem előtt tartó játékokra. Néha az a meggyőződésem, hogy a játszóterek egy részét ugyanazok a programozók tervezik, akik a könyörtelenül leszámolós, gyilkológépes videojátékokat. „Apa is csak egy van” beszámoló.
Sokat járunk játszótérre, és persze keressük a jobbnál jobb, változatosabbnál változatosabb színtereket. Szerencsére egyre több menő játszó van Budapesten. A legfontosabb szempont azonban mégis a gyermek biztonsága. Vannak megtévesztő szépségű, gyönyörűen megtervezett tematikus játszóterek, amelyek eszközei azonban a gondos szülő szemével nézve inkább rémálmok megtestesült szörnyetegeiként leselkednek felénk, mintsem nyugalmat adó játékos világként.
Az egyik kedvencem az olyan, egyébként egy asztalnál feltehetően gondos kézzel megtervezett, azonban a kivitelezésnél kissé megcsúszott rekortán vagy gumitégla talaj, amelyet egy olyan betonszegély vesz körbe. Ez a perem inkább hasonlít földből kiálló tőrvégek együttesére, mint egy valódi szegélyre. A másik típusos dolog a mászókai magaslaton korlátokat nélkülöző vagy azokat csapdaként alkalmazó tervezők „mesterremeke”. Azért azt már észrevettem, hogy ezeknél nem csak én próbálom lentről remegve követni a gyermekemet; más szülő is hasonló tüneteket produkál.
És akkor még nem beszéltünk a majdnem titániumból kivitelezett részekről, melyek helyett valami nagyon puha anyagnak kellene lennie. De ott vannak még a legkisebb lekerekítési szándékot nélkülöző sarkok, amelyek lándzsákként leselkednek a rohangáló csemetékre. Nem vagyok egy paranoiás típus, de néha úgy érzem magam egy-egy játszótéren, mintha én lennék John Rambo, és kötelességem lenne megmenteni minden játszó, potenciális áldozatként szaladgáló, önfeledten ugráló gyermeket.
Kérlek, nyugtassatok meg, hogy nem vagyok egyedül! Ugye?