Ha két nő találkozik, öt perc csevegés után biztosan a lélekre, hogylétre, öntépésre és/vagy önerősítésre terelődik a szó. Nem volt ez másként velem és a barátnőmmel sem a minap. Mindketten megállapítottuk, hogy őrülten kóválygunk a napi taposómalomban, a mókuskerék hajtásától permanens lelki izomlázunk van (a nyelvészek ilyen mondatok olvastán gyújtanak rá, azt hiszem), s anélkül futunk neki a következő napnak, hogy az előzőt lezártuk volna. Mégha csak jelképesen is.

Veronika azonban túljárt a saját eszén. Rájött, hogy ez a hajsza nem normális, nem lehet csak kiadni, kiadni anélkül, hogy az ember töltekezne. Vett magának egy szép lámpást, melybe gyertyát kell helyezni. Minden este leül a lámpás közelébe, meggyújtja, s elmélkedik kicsit. Amíg a mécses lobog, s a kis tartó lágy fényével körülöleli a szobát, végig tudja gondolni a maga mögött hagyott nap élményeit, tanulságait, hibáit, pozitív és negatív eseményeit, s megvonhatja adott nap mérlegét. A kicsi fényforrást elnevezte változásmécsesnek. Minden áldott este emlékezteti magát, mik a rövid- és hosszútávú céljai, mennyit tett aznap a megvalósításukért, s mely területeken vannak még bepótolnivalói. És gondol másokra is; a mások, a szerettei vágyaira. Nemrég volt a szülinapom. Azon az estén állítólag az én álmaim megvalósulásáért (is) égett a mécses. Veronka azt mondja, biztos benne, hogy ezt a napi lecsendesedést számon tartják Odafent is. A találkozásunk óta én is minden este meggyújtom a magam változásmécsesét.

Ezt a formabontó „imát” jó szívvel ajánljuk mindenkinek, mert ne feledjük: a változás lehetősége mindig bennünk van. Csak a nagy zajban meg kell találnunk odabent.