Emlékszem, gyerekkoromban aktív álmodozással, élénk fantáziával színesítettem a hétköznapokat. Hol azt játszottam, hogy a diófa egy űrhajó, vagy azt, hogy soha ki nem fogyó gumicukros zacskó van az ágyam mellett, vagy éppen Barbie testvérének, Sindynek képzeltem magam. Órákat el tudtam tölteni – legalábbis az emlékeim szerint – azzal, hogy beleéltem magam egy-egy szerepbe.

Még korai tinédzserkoromban is arról álmodoztam, hogy találkozni fogok a kedvenc fiúegyüttesem egyik tagjával, szerelembe esünk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Szerelmes voltam a szerelembe - legalábbis ezt hittem. Még a középiskolában is sokszor elképzeltem a jövőmet, azt hittem, huszonévesen találok egy szuper munkát, összeházasodok valakivel, gyerekeket szülök és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Sokszor éreztem szinte földöntúli boldogságot, számtalanszor keltem úgy, hogy kicsattantam az energiától és meg akartam váltani a világot.

Álmodoztam, vágyakoztam, reméltem. És ez egyszer csak megszűnt. Nem tudnék konkrét időpontot mondani, hogy pontosan mióta, de ma már nem önt el a csoda érzése, nem érzem, hogy kiugrok a bőrömből az örömtől, nem pattanok ki az ágyból gigantikus energiával. És ami a legfontosabb változás, már nem álmodozok, nem képzelem azt, mennyire szuper dolgok fognak velem történni, nem képzelem magam olyan szituációkba, amelyek örömmel töltenek el, a fantáziámat szinte csak és kizárólag a félelmeimre használom, de azokra erősen fókuszálok.

Mi lehet ez? Kiábrándultság? Realizmus? Felnőttem? Nem tudom.