„Gyermekként álmodtam és azt hittem, úgy lesz…” Ez a Caramel-dal szól bennem napok óta. Talán a gyereknap közeledte hozta ki belőlem, de folyamatosan ezt dúdolgatom.
Annak ellenére lep el ez a dallam újra és újra, hogy gyermekként nem álmodtam semmiről igazán. Nem akartam hercegnő lenni, sem modell, sem atomfizikus, sem felfedező, sem tűzoltó, sem katona, sem vadakat terelő juhász. Mindig a könyvek között éreztem jól magam, olyan típusú gyerek voltam, akire az angol azt mondja, kicsit lunatic. A szüleim – alkalmasabb szót nem találván - alternatívként definiálták a személyiségemet. Képes voltam ülni a kupleráj közepén, ha épp egy olyan fejezethez értem az aktuális regényben, aminek mindenáron a végére akartam járni, s egyszerűen nem bírtam letenni. A könyvekkel képes voltam tökéletesen kizárni magam a külvilágból.
Sosem gondolkodtam a jövőmön igazán, sosem láttam magam felnőttként, amint ilyen vagy olyan munkakörben dolgozom. Nem láttam magam feleségként, anyaként. Nem fantáziáltam álomesküvőről, álomházról, már akkor is azt vallottam, hogy minden napnak megvan a maga feladata, mindig csak egy kicsit előrébb kell koncentrálni, így semmi nem tereli el a figyelmet az éppen fontos dolgokról, az illúzió nélküliség pedig nem vezet csalódáshoz sem.
Annyit éreztem, tudtam, hogy az íráshoz valamilyen szinten közöm lesz. Kommunikálni is mindig írásban szerettem igazán. Milliónyi levél, naplójegyzet, félbehagyott kusza firkálmány maradt fenn a kamaszkoromból. Számos kitérő után végül tényleg szavakkal dolgozom. Akármerre sodort az élet, akármilyen munkát is végeztem, valahogy mindig csak itt, a betűvetésnél kötöttem ki. Az írás, a gondolataim lejegyzése egyszerre napi feladat, munka, de ugyanennyire kikapcsolódás, dokumentáció, léleklenyomat-képzés is. Imádom. Így a késő harmincasok klubjában üldögélve meggyőződésem, nem is tudnék mást csinálni teljes szívvel már. Persze a szükség mindig nagy úr, de amíg nincs kényszer, addig mindennap hálát adok, hogy azt csinálhatom, amit igazán szeretek.
Gyermeknap van ma. Anya is vagyok, majdnem tizenegy éve. A kisfiam csodás gyermek, igazi ajándék. Sosem gondolkodtam azon, vajon milyen szülő leszek. A kezdet nem is volt könnyű. Mindenre rágörcsöltem. Többet beszéltem a gyerekorvossal telefonon, mint az édesanyámmal. (A végén már csak titkos számról, mert tutira nem vették volna fel, ha meglátnak a kijelzőn.)
Szóval: nem voltak prekoncepcióim az anyai létről. Annyit tudtam, hogy milyen nem szeretnék lenni. És ehhez tartom magam a mai napig. Nem szeretnék oktondi anya lenni, aki mindig mindent jobban tud; aki kis lekezeléssel megsimogatja utóda buksi fejét, s megmondja neki, mit kellene csinálnia. Biztosan tiszteletben tartom a gyerekem privát szféráját és magánéletét. Már most, bár még csak tíz és fél éves, kopogok az ajtaján, ha be szeretnék lépni a szobájába. Nem fogom elolvasni a naplóját és nem bontom ki a leveleit (ha még az ő idejében érkezik egyáltalán kézzel írt levél). A véleményem elmondom, talán akkor is, ha nem kérdezi, de párbeszédet generálva, nem kinyilatkoztatva a tutit. Mert honnan is tudhatnám én, mi a tuti? Változik a világ, változnak a körülmények, nemhogy évről évre, sokszor óráról órára.
Nekünk, szülőknek kell illeszkednünk a korszellemhez, lépést tartani az újdonságokkal. És sosem szabad azt hajtogatnunk, hogy „bezzeg a mi időnkben!” Mi volt a mi időnkben? Mi jobb gyerekek voltunk? Értékesebbek? Jobb volt a világ? A megszépítő emlékezet könnyen megcsalja az embert. Persze, felnőttként, tudatos emberként könnyen ragadtathatjuk magunkat meggondolatlan kijelentésekre, csak éppen semmi értelme. Akkor az volt, most meg most van. Lehetne a ’90-es évek szellemében nevelni a gyereket, de akkor izolálnánk a társaságtól, ráadásul még magunkat is nevetségessé tennénk a csemeténk szemében. Inkább az évezredes értékeket továbbörökítve, saját magunkat is folyamatosan építve, figyelve, moderálva, követendő mintaként kell jelen lennünk az életében.
Anyaként nem is bízhatok másban, csupán abban, hogy az a példaadás, mellyel születése óta neveljük, termékeny talajra hullt benne, s ha kritikus szituációkba, döntéshelyzetekbe kerül, meg fog szólalni benne a korábbi szülői iránymutatás éppen megfelelő szólama.
Benedek gyermekként ugyanolyan, mint én voltam. Nincsenek nagy álmai, nem vágyik sem irreális, sem elérhetetlen dolgok iránt. De ha megjelenik benne az érdeklődés, az igény bármi építő iránt, ami őt – akár csak - ideig-óráig foglalkoztatja, kutya kötelességem mellette állni és támogatni az elképzelései megvalósításában. S ha elbukik, vagy épp csalódik, akkor meg tárt karokkal várni, akárhány éves is, „az én megmondtam” kezdetű cirádagyűjteményt erővel visszanyomva a gyomromba.
Mert ahogy Caramel dala is folytatódik: lehet, hogy ő váltja meg majd a világot… A sajátját mindenképpen. Kis segítséggel.
