Tizenhat kórházban és két idősek otthonában is találkozhatunk most már a Piros Orr Alapítvány bohócaival, akik azért tevékenykednek, hogy felvidítsák, megkönnyítsék az ott lévők mindennapjait. Török Piroska, a szervezet programmenedzsere az Igenéletnek mesélt az alapítvány működéséről, arról, hogyan és kiből lehet bohócdoktor, valamint a nevetés jótékony hatásairól.

IgenÉlet: A nagyközönség talán először a Patch Adams című filmben találkozott először a bohócdoktorokkal. Kinek a nevéhez köthető és mikorra tehető a műfaj megjelenése?

Török Piroska: Sokan a Patch Adams filmmel azonosítják a mi bohócdoktoraink tevékenységét. Körülbelül egy időben történt, hogy a Patch Adams-féle bohócdoktorok, illetve a másik, a Michael Christensen-féle vonal megjelentek. 1986-ban Michael Christensen a New York-i Big Apple cirkusz bohóca volt. A testvére kórházba került, és szerette volna felvidítani. Christensen az öccsétől ajándékba kapott egy orvosi táskát, majd elkezdte foglalkoztatni a gondolat, hogy bohócként egy orvosi táskával a kezében vajon mit tudna tenni azért, hogy felvidítsa a kórházban fekvő betegeket. A két vonal közötti különbség az, hogy Patch Adams egy orvos, Michael Christensen pedig bohóc, előadóművész. A mi bohócdoktoraink szintén előadóművészek, többféle színpadi területről érkeztek, van színész, táncos vagy énekes.

IÉ.: Hogyan jutottunk el az Amerikai Egyesült Államokból Magyarországra? 1996-ban alakult hazánkban az alapítvány, itthon kinek a nevéhez köthető az ötlet? Milyenek voltak a kezdetek?

T.P.: Miután Amerikában megjelentek a bohócdoktorok, több európai országban is egyre elterjedtebb lett a jelenség. Minket az osztrák szervezet alapított meg. A legelején, 1996 decemberében a SOTE I. számú Gyermekklinikáján kezdték a vizitet. Eleinte hetente egyszer, majd kétszer látogatták meg a beteg gyerekeket. Rendbontó dolognak számított, de végül a sok-sok év azt bizonyította, hogy ez egy nagyon jó kezdeményezés. Ennek hatására egyre több gyermekintézményt keresett fel az alapítvány. Később azonban ez az eljárás megváltozott, és most már a különböző szervezetek keresnek minket. Most olyan rendszerben dolgozunk, hogy négyhetente ismétlődik a kórházak beosztása. Adott intézménybe minden hét ugyanazon napján megyünk. A bohócpároknak megvan a beosztásuk, adott héten mindig ugyanoda mennek.

IÉ.: Hogyan lesz valakiből bohócdoktor?

T.P.: Időről időre tartunk bohócdoktor felvételit. Ez egy egynapos workshop. A mi bohócdoktoraink sokat járnak különböző képzésekre, melyek alapja egy improvizációs játék, különböző helyzetgyakorlatokkal megfűszerezve. Elég sokan jelentkeznek, de mi is célirányosan hirdetjük olyan helyeken, ahol tudjuk, hogy jó bohócdoktorokra lelhetünk. Tehát olyan alternatív társulatokat, drámapedagógiai műhelyeket keresünk fel, ahol az improvizáció nagy hangsúlyt kap.

IÉ.: Előfeltétel, hogy valaki képzett előadóművész legyen?

T.P.: Mi szoktuk kérni, hogy legyen színpadi tapasztalata. Nem a papír számít, de a munka jellegéből adódóan fontosnak tartjuk, hogy bizonyos helyzetekre jól tudjon reagálni és legyenek olyan technikái, melyek nélkülözhetetlenek ehhez a munkához. A színészi és az improvizációs készségek mellett fontos megemlíteni, hogy a bohócok rendszeresen vesznek részt pszichológiai foglalkozásokon. Előfordult már olyan, hogy valaki egy képzés során akkor esett ki, amikor bement a kórházba és szembesült azzal, hogy itt tényleg beteg gyerekekkel kell foglalkozni. Nem feltétlenül azért, mert mindegyik gyerek súlyos beteg, de nehéz a piciket ilyen kiszolgáltatott helyzetben látni. Kell egy pszichológiai tudás ahhoz, hogy kipuhatolják, melyik korosztályhoz hogyan lehet közelíteni, hogyan lehet őket felvidítani.

IÉ.: Ez egy nagyon kreatív hivatás, biztosan sokszor helyzetfüggő, hogy éppen milyen játékot kell „bedobniuk”. Mennyire van a bohócdoktorok fantáziájára bízva a műsor?

T.P.: Abszolút. Fel kell mérniük a korcsoportot, hány gyerek van bent, milyen állapotban vannak. Mást adnak elő egy olyan kórteremben, ahol frissen műtöttek vannak és mást, ahol csak kivizsgáláson vannak a gyerekek. Adottak a különböző panelek, egy konkrét váz, melyet követnek, de ezeken kívül a játékban nincsenek határok.

IÉ.: Súlyos esetekkel is találkozhatnak, speciális körülmények között dolgoznak. Mennyire egyeztetnek az orvosokkal egy-egy „bevetés” előtt?

T.P.: A bohócdoktoraink minden „bevetés” előtt felveszik a nővérekkel a kapcsolatot és megkérdeznek bizonyos információkat, pl. kinek van születésnapja, ki frissen műtött. Azonban csak olyan dolgokról kapnak tájékoztatást, mely rájuk vonatkozik és a munkájukhoz szükséges.

IÉ.: Sok gyermek fél a bohócoktól, gyakran elsírják magát, ha közelítenek hozzájuk. Nektek milyen tapasztalataitok vannak?

T.P.: Előfordul, hogy fotózni szeretnénk, olyankor körbemegyek és engedélyt kérek a szülőktől. Van, aki szól, hogy inkább ne tegyük, mert a gyermeke fél a bohócoktól, én azonban arra kérem, legalább egy próbát hadd tegyek. Általában a gyerekek örülnek a bohócainknak, mert sem a jelmezük, sem a sminkjük nem olyan élénk, harsány, amitől, ha közelebb is kerülnek a bohócok a gyermekekhez, megijednének. Óvatosan közelítenek hozzájuk, és ha azt érzik, hogy fél tőlük a kisgyerek, akkor vagy a többi gyermekkel kezdenek el játszani előbb, vagy a szüleikkel, s tapasztalataink szerint így aztán előbb-utóbb feloldódnak. Nagyon jók a tapasztalatok. Minden kisgyerekben elindul valami. Nem biztos, hogy ott, rögtön hatalmas kacajban tör ki, de az általános tapasztalat az, hogy sokáig emlékeznek erre és megmarad az a jó hangulat, melyet a bohócok kihoztak abból a helyzetből.

IÉ.: Szokták mondani, hogy a nevetés gyógyít. Ti végeztetek ezzel kapcsolatban kutatást?

T.P.: Nemzetközi szinten folynak erről kutatások, melyek bebizonyították ezt. A nevetés csökkenti a stresszt és olyan élettani folyamatokat indít el, melyek segítik a gyógyulást.

IÉ.: Ennyi év után a kórházak hogyan fogadják a bohócdoktorokat?

T.P.: Nagyon jól, kiváló az együttműködésünk a kórházi személyzettel. Már 16 helyen vagyunk jelen országszerte. Ezen kívül pedig két idősek otthonába is járunk.

IÉ.: Idősek otthonába? A szépkorúak ugyanúgy benne vannak a játékban, mint a kicsik?

T.P.: Igen. Természetesen másképp, de nagyon élvezik. Náluk másfajta ez a játék, a bohócdoktoraink jelmeze is komolyabb egy picit. Nagyon sok dalt tanultak meg a bohócok, melyek az idősek kedvencei.

IÉ.: Alapítványként működtök. Hogyan tartjátok fenn magatokat?

T.P.: Nagyrészt az „egy százalékokból” tartjuk fenn magunkat, de egyéni adományozóink, céges támogatóink is vannak, valamint pályázatokon elnyert összegek állnak rendelkezésünkre. Sőt, most már futónagyköveteink is vannak. Ez a tavalyi Budapest Maratonon indult. Voltak, akik nekünk ajánlották fel a futásukat, de a bohócok és az önkéntesek között is akadtak, akik ezért a célért futottak.

Sinkovics Szilvia