Reményik Sándor: Szív

 Szív – emberszív.

 Csak olyan, mint a másé.

 De mégis másnál rokontalanabb.

 A végzet jegyese,

 s az elhagyottságé.

 Szív – magyar szív.

 Szív-alakú sziget.

 Körülnyaldossa bánat-óceán.

 Körültombolja sötét gyűlölet.

 Szív – figyeld a rendhagyó verését:

 néha szinte eláll.

 Aztán jön egy óriási dobbanás

 a csillagokig fel,

 azért sem a halál!

 Szív – árva szív,

 hogy fogták két marokra

 ezt a szívet vaskesztyűs századok!

 Hogy szorították irgalmatlanul!

 És íme: mégis, azért is dobog.

 Nézd meg ezt a szívet,

 immáron teste sincs.

 Csak csupa szív, kitépett szív,

 de éppen így lett mérhetetlen kincs!

 Ha bűne volt:

 a testével elmúlt, megsemmisült.

 A pusztában önmagára talált

 a szegény szív,

 s minden vadrózsája megnemesült.

 Vedd ma körül áradó szerelemmel

 ezt a szent, szív-alakú szigetet!

 Magyar szív az,

 sokat szenvedett szív:

az én szívem, a te szíved.