Radnóti Miklós: Emlékeimben...

Emlékeimben lépdelő virágok...

meglebbenő esőben álldogálok,

két nő jön nedves, villogó fogakkal,

majd két galamb. Kövér,

fontoskodó begyük egész a földig ér.

Egy éve már. Senlis felé az úton,

langy, esős alkonyat volt s furcsa módon

egy pillanatra boldog voltam ujra;

köröttem zöld falak,

páfrányos erdők hajladoztak hallgatag

s Ermenonville felől a fiatalka

nyíres futott elénk, akár egy balga

fehérszoknyás kislány s a fordulónál

katona állt a sár

felfénylő fodrain. Foga közt rózsaszál.

Az égen mintha fényesség suhanna...

Gyula ült szemközt és szelíd Zsuzsanna,

mellettem Fanni, kék szemén a tájék

vonult s fejünk fölött

a gépkocsi vidám sörénye röpködött

s estére várt reánk a drága Páris.

Elzúgott arra már a gyors halál is

azóta és megszedte tarka csokrát.

A nyíres még meleg

holtak közt véresen s pirulva ténfereg

s a katona, hűs vermek hős lakósa

hanyatt fekszik s szivéből hajt a rózsa.

Hazája ég. A lángok közt tünődő

temetők ringanak,

körül görcshúzta fák és izzadó falak.

Fölöttük kormosan csak ég az ég is,

a csillagok megjönnek este mégis

s harmattal rívó hajnalok szaladnak

a néma nap felé.

Ha kérdeném, a táj vajjon felelne-é?

Emlékeimben lépdelő virágok...

meglebbenő esőben álldogálok;

asszonyhad jő az úton gyermekekkel,

fölöttük égi füst,

felhőfodor. Már oszlik. Könnyü és ezüst.