József Attila: Óda

Itt ülök csillámló sziklafalon.

 Az ifju nyár

 könnyű szellője, mint egy kedves

 vacsora melege, száll.

 Szoktatom szívemet a csendhez.

 Nem oly nehéz -

 idesereglik, ami tovatűnt,

 a fej lehajlik és lecsüng

 a kéz.

 Nézem a hegyek sörényét -

 homlokod fényét

 villantja minden levél.

 Az úton senki, senki,

 látom, hogy meglebbenti

 szoknyád a szél.

 És a törékeny lombok alatt

 látom előrebiccenni hajad,

 megrezzenni lágy emlőidet és

 - amint elfut a Szinva-patak -

 ím újra látom, hogy fakad

 a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

 2

 Óh mennyire szeretlek téged,

 ki szóra bírtad egyaránt

 a szív legmélyebb üregeiben

 cseleit szövő, fondor magányt

 s a mindenséget.

 Ki mint vízesés önnön robajától,

 elválsz tőlem és halkan futsz tova,

 míg én, életem csúcsai közt, a távol

 közelében, zengem, sikoltom,

 verődve földön és égbolton,

 hogy szeretlek, te édes mostoha!

 3

 Szeretlek, mint anyját a gyermek,

 mint mélyüket a hallgatag vermek,

 szeretlek, mint a fényt a termek,

 mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

 Szeretlek, mint élni szeretnek

 halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

 őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

 Elmémbe, mint a fémbe a savak,

 ösztöneimmel belemartalak,

 te kedves, szép alak,

 lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

 de te némán ülsz fülemben.

 Csillagok gyúlnak és lehullnak,

 de te megálltál szememben.

 Ízed, miként a barlangban a csend,

 számban kihűlve leng

 s a vizes poháron kezed,

 rajta a finom erezet,

 föl-földereng.

 4

 Óh, hát miféle anyag vagyok én,

 hogy pillantásod metsz és alakít?

 Miféle lélek és miféle fény

 s ámulatra méltó tünemény,

 hogy bejárhatom a semmiség ködén

 termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,

 alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

 reszketnek szüntelen.

 Viszik az örök áramot, hogy

 orcádon nyíljon ki a szerelem

 s méhednek áldott gyümölcse legyen.

 Gyomrod érzékeny talaját

 a sok gyökerecske át meg át

 hímezi, finom fonalát

 csomóba szőve, bontva bogját -

 hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját

 s lombos tüdőd szép cserjéi saját

 dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

 benned a belek alagútjain

 és gazdag életet nyer a salak

 a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

 csillagképek rezegnek benned,

 tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

 sürög millió élő állat,

 bogár,

 hinár,

 a kegyetlenség és a jóság;

 nap süt, homályló északi fény borong -

 tartalmaidban ott bolyong

 az öntudatlan örökkévalóság.

 5

 Mint alvadt vérdarabok,

 úgy hullnak eléd

 ezek a szavak.

 A lét dadog,

 csak a törvény a tiszta beszéd.

 De szorgos szerveim, kik újjászülnek

 napról napra, már fölkészülnek,

 hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -

 Kit két ezer millió embernek

 sokaságából kiszemelnek,

 te egyetlen, te lágy

 bölcső, erős sír, eleven ágy,

 fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!

 Seregek csillognak érceiben.

 Bántja szemem a nagy fényesség.

 El vagyok veszve, azt hiszem.

 Hallom, amint fölöttem csattog,

 ver a szivem.)

 6

 (Mellékdal)

 (Visz a vonat, megyek utánad,

 talán ma még meg is talállak,

 talán kihűl e lángoló arc,

 talán csendesen meg is szólalsz:

 Csobog a langyos víz, fürödj meg!

 Ime a kendő, törülközz meg!

 Sül a hús, enyhítse étvágyad!

 Ahol én fekszem, az az ágyad.)

(1933. június)