Marschalkó Lia: Az emlék felszabadít

A tenger mosolyától messze hulltam, föld ölel át öblösen,

Sik teendőim vártáján tompa lesbe merülök, de néha,

Ellankadó karom koszoruit azért az édes multra boritom!

Ilyenkor hullámmézet fal éhem, sürög a moszatszínű

Parton Isten felé a vérem, látom delfinek zafirsikamait,

Szürke rák kavicsidomú potrohát, sziklára kúszó zerge után

Csap képzeletem s elnézem, miként csiszolja egy

Darázs fullánkját a cukros fügefán... Az emlék sirálya

Így röpit át olykor a tél barrikádjain és vágyaim vésője

Már a mirtusz bimbait hasogatja; mályvasziromként

Lilán folyok át a horizont elalvó homlokán és éjjel,

Csillagereszről, elhagyott terheimre letekintek kevélyen!