Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem...

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom

 és nincs mellette az enyém,

 ahogyan megszoktam a fotografiákon

 és előszobák tükörén;

 mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam

 látom az idő nyomait

 s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;

 a szívem elfacsarodik.

 Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve

 s te akkor az vagy, ami ma:

 sose találkozunk! Egymást észre se véve,

 nem lelünk egymásra soha!

 Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már

 olyan, amilyen ma: fehér,

 lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál

 feküdni, ha leszáll az éj.

 Véletlen ennyi kell - esélyek milliárdja! -

 hogy minden idők végzetes

 egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,

 egyetlen egyedként szeress?

 Mert szemben ülsz - hol is? Míg én itt egymagamban

 nézek vissza és kérdezek, -

 mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,

 sebet én kapok, éleset.

 Mert szemben ülsz... Ne üljünk másképpen mi sosem már

 csak egymás mellett, szorosan,

 mint a régi nyitott ülésen az utaspár,

 ha jéggel jött a szélroham.

 Üljünk mindvégig úgy, mint - emlékszel még, barátném?

 akkor, repülve, szánon, ott,

 Sásdon, a hóviharban! - türjem csak ostorát én,

 mellemre vonva homlokod.

 Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,

 ha itt, vagy csillag-messze vagy,

 hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,

   hogy megtaláljalak.