Dsida Jenő: A Naphoz

Te, ki szomorú lényegemmel

kezdettől kezdve vagy rokon,

csókold, csókold, csókold meg tűzzel

az én csóktalan homlokom.

Látod, itt állok mindhiába,

kezem sóváran integet -

Mindenkitől csak csókot kérek

és szórom, szórom, kincsemet.

De szeretet-csók nincs szivökben

és tovább mennek hidegen,

s mire kincsem már mind a multé,

minden ember-arc idegen.

Csak Te osztod a csókot mindig,

csak Tőled van, ki lángra kap -

Te a természet ős szerelme,

ujjongó-lelkű, drága Nap.

Bíbor tüzed itt megfehérül,

mint szűzi, havas ormokon;

csak csókold, csókold, csókold tüzzel

az én csóktalan homlokom.