Babits Mihály: Esti kérdés    

 Midőn az est, e lágyan takaró

 fekete, síma bársonytakaró,

 melyet terít egy óriási dajka,

 a féltett földet lassan eltakarja

 s oly óvatossan, hogy minden füszál

 lágy leple alatt egyenessen áll

 és nem kap a virágok szirma ráncot

 s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán

 nem veszti a szivárványos zománcot

 és úgy pihennek e lepelnek árnyán,

 e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,

 hogy nem is érzik e lepelt tehernek:

 olyankor bárhol járj a nagyvilágban,

 vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,

 vagy kávéházban bámészan vigyázd,

 hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;

 vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel

 nézzed a lombon át a lusta holdat;

 vagy országúton, melyet por lepett el,

 álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;

 vagy a hajónak ingó padlatán

 szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;

 vagy idegen várost bolygván keresztül

 állj meg a sarkokon csodálni restül

 a távol utcák hosszú fonalát,

 az utcalángok kettős vonalát;

 vagy épp a vízi városban, a Riván

 hol lángot apróz matt opáltükör,

 merengj a messze multba visszaríván,

 melynek emléke édesen gyötör,

 elmúlt korodba, mely miként a bűvös

 lámpának képe van is már, de nincs is,

 melynek emléke sohse lehet hűvös,

 melynek emléke teher is, de kincs is:

 ott emlékektől terhes fejedet

 a márványföldnek elcsüggesztheted:

 csupa szépség közt és gyönyörben járván

 mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:

 ez a sok szépség mind mire való?

 mégis arra fogsz gondolni árván:

 minek a selymes víz, a tarka márvány?

 minek az est, e szárnyas takaró?

 miért a dombok és miért a lombok

 s a tenger, melybe nem vet magvető?

 minek az árok, minek az apályok

 s a felhők, e bús Danaida-lányok

 s a nap, ez égő szizifuszi kő?

 miért az emlékek, miért a multak?

 miért a lámpák és miért a holdak?

 miért a végét nem lelő idő?

 vagy vedd példának a piciny füszálat:

 miért nő a fü, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?