Határterületeken, a kezdetnél és a befejezésnél, élet és halál mezsgyéjén járunk sokszor mi, lelkészek. Akár férfi, akár női lelkipásztorról van szó, hetente átéljük, hogy gyermekek születéséről kapunk hírt, akit meglátogatunk, és együtt örülünk vagy megkereszteljük őket. Aztán betegekhez hívnak minket, haldoklóhoz vagy temetést jelentenek be, beszélgetünk a családdal, és temetésen végzünk szolgálatot. Csak Isten segítségével van erő mindehhez: egyik szolgálatból a másikba menni. Október végén, november elején minden ember többet gondol életre és halálra. Elmegyünk a temetőkbe és végigpereg előttünk szerettünk élete; az emlékek feltörnek, és látjuk, hogy milyen gyorsan az élet és halál kérdéseinél vagyunk.

Vannak, akik nem akarnak szembenézni ilyen nehéz kérdésekkel. Távol tartják maguktól, inkább a szórakozásba merülnek: - Együnk, igyunk, éljünk jól, másra ne gondoljunk - mondják. Vagy játszani akarnak vele, hátha így megszelidíthetik. (pl. Halloween) Azonban bármennyire elhessegetjük magunktól ezeket a gondolatokat, akkor is válaszra várnak, kopogtatnak. Talán az évek múlásával egyre erősebben. Kívánom, hogy nézzünk szembe velük! Engedjük, hogy az események, ünnepek személyesen is kérdezzenek, és keressük a jó válaszokat!

Az ókorban azt mondták, hogy minden ember tenyerében van egy M betű. A két kezünkben kettő. Ha jól megnézzük a tenyerünk barázdáit, ráncait, akkor kiábrázolódnak bennük a betűk. A két M betű jelentése pedig latinul: Memento mori – Emlékezz, hogy halandó vagy! Emlékezz, hogy meg kell halnod!

Élet és halál mezsgyéjén járnak még az édesanyák is naponta. Én ötgyermekes édesanyaként többszörösen is ezt tapasztalom. Mikor átéljük, hogy milyen hamar elkaphatnak bármit gyermekeink vagy éppen a közelünkben állva éri őket valamilyen baleset. Látjuk testüket hirtelen elgyengülni egy betegség miatt. Kezünkben hordozzuk őket éjszakákon át, mert félünk, hogy biztosan vegyenek levegőt. Mikor a temetőlátogatáson felfedezzük egy elhunyt szerettünk vonásait, tulajdonságát bennük. Vagy ha kamasz gyermekei vannak az embernek, akkor naponta izgulhat, ha elmentek este valahova, vajon épségben és időben hazajönnek-e. Vajon nem éri-e őket valami, főleg a fővárosi éjszakában? Az ember életének legnagyobb stresszhatása, ha gyermekét kell elveszítenie vagy eltemetnie.

Ha elég bátrak vagyunk és mindezeken elkezdünk gondolkozni, akkor felfedezzük, hogy az élet és a halál nincs a mi birtokunkban. Nem mi uraljuk. Erősebbek nálunk. Legyőznek bennünket, uralkodnak rajtunk. Nem tehetünk mást magunktól, mint megadjuk magunkat nekik. Azonban az én számomra még fiatalon, majd később lelkésznőként és édesanyaként óriási felismerés volt, hogy van erősebb az életnél, és a halálnál! Van Valaki, aki legyőzte a halált és a földi életünknél is erősebb, hatalmasabb. Jézus Krisztus ezt mondja magáról a Jelenések könyvében, ahol refrénszerűen visszatér a mondata: „Én vagyok az Alfa és az Omega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.” (Jel 22:13) Más helyütt így mondja: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő, holott halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” (Jel 1:17-18) Jézus Krisztus nemcsak beszél arról, hogy ő erősebb a halálnál, hanem mindez bizonyítást nyert, amikor feltámadt a halálból, és Mennybe ment. Akik Jézus Krisztust megismerik, megszeretik, és hisznek Benne, azok általa szintén átélik ezt a szabadságot. Mióta uramnak vallom Jézus Krisztust, nem a halálfélelem ural már engem. Nem a különböző jogos és általam gyártott rettegések és aggodalmak tartanak fogva. Nem érzem magamat végleg kiszolgáltatottnak, kicsinek, elárvultnak, mert tudom, hogy a mennyei Atya kezében van a sorsom, a családom sorsa, akire rábízhatom magam.

Egy számomra kedves régi ének így fogalmazza meg mindezt: „Hol van koporsó, hatalmad?/ Elvesze nyert diadalmad./ Hová lett, ó, halál, a fullánk, melyet fensz már régóta reánk?/ Már nem rettegünk miatta, mert Jézus meghódoltatta./ Ama félelmek királyát, megnyitván sírjának száját./ Nincs már szívem félelmére,/ Nézni sírom fenekére/ Mert látom Jézus példájából, mi lehet a holtak porából./ Szűnjetek meg kétségeim, változzatok félelmeim!/Reménységgé, s örömökké,/mert nem alszom el örökké!

Mostanában szeretem minden napomat úgy lezárni, hogy visszagondolok az eltöltött időre és megvizsgálom. Mire akart ez a nap tanítani engem? Mi érintett pozitívan, mi negatívan? Mi volt rám erős hatással? Mit kell átgondolnom vagy rendeznem, hogy jól tudjak továbbmenni? Sokszor elgondolkozom egyik, másik kérdésen. Ha a halottak napja vagy ezek a hetek, a halálra gondolás, a temetőbe látogatás kérdéseket vet fel bennünk, nyugtalanságot okoz, felkavar, elbizonytalanít, akkor van mit rendeznünk. Vannak még nyitott kérdések bennünk. Akkor nekünk is meg kell találni még a nyugalmat adó válaszokat. Mindez arra hív, hogy tisztában legyünk élet és halál kérdéseivel, hiszen a mi életünk, és családunk élete is múlik rajta!

Somogyiné Ficsor Krisztina