Nem vagyok szingli. Férfi vagyok és családapa. És úgy érzem, hogy az elmúlt hónapok nemi szerepekről szóló vitáit követve, a magam kis porszem módján, ki kell írnom magamból, amit érzek. Minap a KDNP ifjúsági gyűlésén felvetődött, hogy a szingliket meg kellene adóztatni, ami azonnal robbant az interneten, a párt pedig gyorsan cáfolta, hogy valóban van ilyen elképzelése. Tudom, hogy az IgenÉlet nem politizál, és én sem szeretnék. Csupán megvizsgálni azt a szót, hogy szingli, pontosabban azt, ami mögötte van. Kik is azok, akiket szinglinek nevezünk? Meg kell őket adóztatni, amiért nem termelnek elég gyereket?

A közbeszédben a szingli kifejezést főképpen nőkre és egyértelműen pejoratív módon használjuk. Egy egyedülálló, karrierista, önző, férfifaló, de párkapcsolati és családalapítási felelősséget nem vállaló, nőiesen öltöző, de férfiasan taposó, kifejezetten érzéketlen nő. Nagyjából ezt érti az ember azalatt, ha meghallja ezt a szót. A „szingli” férfit általában megrögzött agglegénynek mondjuk, és ha nem is feltétlenül pozitív a véleményünk róla, de sokkal megengedőbbek vagyunk irányába, egyfajta sármos rosszfiúnak tartjuk, akinek joga van a szabad élethez. A közéleti vitákban pedig rendre elhangzik, mennyi egyedülálló fiatal nő, ergo szingli van. Nos, a helyzet az, hogy vagy a fogalmat használjuk rosszul, vagy ha az valóban a fenti tartalommal bír, akkor egyáltalán nincs annyi „szingli”, mint azt sokan terjesztik.

Mint férfit – sajnálom, ha ezzel valakit megsértek – kifejezetten taszít a feminizmus. A nők egyenjogúsága, egyenlő fizetése számomra teljesen természetes, evidencia, és ha ez ügyben van lemaradás, akkor azt természetesen orvosolni kell, de úgy érzem, ez egy nagy lufi. A feministák nem azt akarják, hogy a nők egyenjogúak legyenek, hanem azt akarják, hogy a nők férfiak legyenek. Ez pedig azt jelenti, hogy a nők boldogtalanságát akarják. Mert meggyőződésem szerint a nőt nem az teszi boldoggá, ha olyan lehet, mint a férfi, hanem az, ha teljes egészében nő lehet. Mint ahogy a férfit is az teszi boldoggá, ha teljes férfinek érezheti magát. Ehelyett – az egyébként totálisan egyértelmű alapállás helyett – most van egy egyre maszkulinabb nőideál, meg van egy egyre femininebb férfiideál. Aztán csodálkozunk, hogy senki se boldog.

A félreértések elkerülés végett, amikor azt mondom, hogy a nő nő legyen, a férfi pedig férfi, akkor nem azt akarom mondani, hogy a nő menjen a konyhába meg termeljen gyerekeket. Szerintem a nő, amennyiben a körülmények ehhez adottak, mindenféle kényszer, politikai nyomás, adókedvezmény és 10 milliós támogatás nélkül is SÓVÁROGNI fog a gyermek után, mert erre van programozva. A probléma az, hogy a biológiai programja ebben a modern, fogyasztói és lelketlen világban nem futhat le. Ennek számtalan oka van, nem akarok ebbe itt belemenni, külön írást érdemelne. Csupán azért volt ez fontos, hogy lássuk, a szinglik többsége nem szingli. Pontosabban az egyedülálló nők többsége nem szingli, annak negatív értelmében. Az egyedülálló nők többsége nem azért van egyedül, mert karrierista, lelketlen, kérges szívű és önző, hanem egyszerűen azért, mert nem találja a párját. És ezt nem boldog szingliként, hanem szenvedve reménykedő, magányos nőként éli meg.

Persze lehet mondani, hogy ebben biztos ő is hibás, talán rosszul vagy rossz helyen keres, és talán ebben is van némi igazság - de miért mindig csak a nők oldaláról vetjük fel ezt a kérdést? Ha sok nő szingli, akkor az egyúttal azt jelenti, hogy sok férfi is szingli, ha csak nem az történik, hogy a kevés nem szingli nő házasságszédelgő módon begyűjti a pasihegyeket. De a viccet most tegyük félre. Talán nincs felelőssége a férfiaknak is ugyanúgy az egyedülállóság terjedésében? Talán nem vagyunk mi is hibásak abban, hogy a nők nem találják a másik felüket? Talán nem mi vagyunk képtelenek olyan férfiakká válni, aki mellett érdemes nőnek lenni? Ugye, ebben is van valami?

Ha pedig így van, akkor a szingli férfiakat is meg akarják majd adóztatni? A szingli férfiakat is elítéli majd a társadalom? Nézzünk őszintén magunkba, itt mind a nők, mind a férfiak hibásak, és ha csupán egymásra mutogatunk, akkor abból semmi új, semmi jó nem születik, csak belegabalyodunk a vádaskodásaink pókhálójába. Megutáljuk a másikat, ezzel magunkat is.

Valami nagyon nincs rendben. A mai világban egyszerűen minden az ellen szól, hogy egyszerre harmonikus és termékeny házasságok jöjjenek létre. Azokban a társadalmakban, ahol van elég gyerek, ott nem az adókedvezmény, nem a lakástámogatás, nem a kényszer és nem is a szingliadó miatt van így, hanem azért, mert ez a normális. Nálunk nem. De attól, ha még jobban megutáljuk egymást, biztosan nem lesz több gyermek. Szóval szerintem egy megoldás van: mindenki a maga szemében keresse a szálkát, igyekezze rendbe és sínre tenni az életét, és ne a másiknak akarja megmondani, hogyan éljen. Egy ilyen okos, önkritikus és fejlődőképes társadalomba pedig szinte automatikusan elkezdenek majd megszületni a kisbabák.