Amikor először randizunk, természetes, hogy a legjobb arcunkat szeretnénk megmutatni, azonban sokszor átesünk a másik ló túloldalára – ezt Krisztától tanultam ;) –, és a magánytól való félelem árnyékában óriási erőfeszítéseket teszünk, hogy lenyűgözzük a férfit. Ám ilyenkor bizony hajlamosak vagyunk túlzásokba esni. Én például nagyon nem bírom, ha valaki erőlködik és nem önazonos, el tudom képzelni, hogy egy-egy ilyen „póz” mennyire elijesztheti az ellenkező nemet. tovább

És hogy milyen egy kisgyerek, ha szinte burokban nevelkedik? Okos, intelligens, kedves, együttműködő. Hihetetlen az érzelmi intelligenciája: tudja, mit jelent mérgesnek, vidámnak, álmosnak vagy szomorúnak lenni, és ezt arckifejezéssel tudja is mutatni. Mindent meg lehet vele beszélni, ha válaszolni nem is mindenre tud még, de mindent megért. Ha szavakkal nem tudja még elmondani a sztoriját, akkor mutogat. De minden esetben megérteti magát. Hiszen nemcsak szóbeli kommunikáció létezik. Tudja, h... tovább

Egy kutya csodálatos, hűséges társ. Hűségesebb, mint a legtöbb ember. De a kutyának meg kell hagyni a kutyaságát. Nem emberként, hanem kutyaként kell kezelni. Egyik korábbi CIKKÜNKBEN beszélgettünk egy neves kutyaviselkedés-szakértővel, aki a kutyás gazdik leggyakoribb hibájaként jelölte meg, hogy emberként kezelik a kutyát. Gyakran úgy bánnak vele, mint egy gyerekkel. De amikor társként, szinte párként kezelik az állatot, az sem a kutyának, sem az embernek nem tesz jót. tovább

Ami egy hónapja volt, az már a régmúlt, elképesztő mennyiségű információ hullahegyei közül mi melyiken is tanyáztunk? Kit is ismersz, vagy kiket is ismerünk, vagy melyik közös ismerősünkön keresztül vagyunk ismerősei a régi és az új ismerőseinknek? Egy eszelősen kitágult világ melyik kicsi szegletében sodort egymás mellé minket a sors egyszer valamikor, réges-régen? tovább

Egyrészt számomra nagyon szomorú, hogy ezek a szándékos megbotránkoztatások kizárólag a nőkre jellemzőek. Mintha mi, nők, másképp nem is kerülhetnénk be a hírekbe. Mintha nem lennénk elég értékesek, ha nem tesszük ki a melleinket vagy a fenekünket. Mindig, ha egy olyan nőt látok, aki éppen ily módon sokkolni próbál, őszintén szánom őt. Még a leghíresebb, legvagyonosabb, legszebb nőt is. Fogalma sincs arról, hogy ennél sokkal értékesebb tudna lenni. A tartás hiányzik nekem ezekből a nőkből, bá... tovább

„Soha se szerettem az első eminenseket. Elő se fordultak a családomban. Én se voltam az. Nem is akartam. Emlékszem, hogy mindenféle történeteket tudtam olyan egyénekről, akik rosszul tanultak, aztán később nevezetes nagy férfiak lettek” - írta Mikszáth Kálmán A gyerekek című regényében. tovább

Mert a fogzási őrület gyötörte úgy nulla-huszonnégy órában folyamatosan. Meg a kis zabolátlan hólyagja, ami bárhová, bármikor engedett egy-egy megbocsáthatóan szolid méretű tócsát, általában éppen akkor, amikor mindenki rohant valahová, csak éppen te maradtál otthon a felmosóvödörrel, meg a válladhoz szorított mobiltelefonnal és a kutyáddal hármasban, mert hogy azokban a szobatisztaságra szoktató hónapokban mindig, mindenkitől neked kellett elnézést kérni a késésért, a kimaradásért, a sorozat... tovább

Tízéves voltam, amikor volt egy súlyos autóbalesetem: elütött egy IFA. Az a fajta, ami sárga színben létezett és daru volt a tetején. Zúzódásaim voltak a testemen, a lábamon, az agyamban. Mégis, nagyon hamar fel akartam épülni és meg is tettem mindent, ami tőlem telt. Az orvosok és a nővérek a csodájára jártak az erőmnek. Nem tudták, mi motivált. De én nagyon jól tudtam. Anyánk várandós volt, én pedig mindenképpen meg akartam gyógyulni, mire a kisbaba megszületik. tovább

Emlékszem, amikor gyerek voltam, láttam és éreztem Jézust. Nagyon erősen emlékszem rá. Pedig nem voltunk vallásos család, a szüleim otthon nem beszéltek róla. Akkor honnan, miért? Nagyon érdekeltek a bibliai történetek és a mai napig is örömmel olvasok róla. Sokáig nem gondoltam, hogy ez valami különleges dolog lett volna, azt hittem, minden gyerek ilyen. Aztán kiderült, hogy nem. tovább

Van egy nagynéném, becenevén Cana. Amikor én megszülettem, a Cuni becenevet kaptam. Az unokahúgom pedig Cina lett. Cana örökké Cana maradt, de a Cunit és a Cinát ma már senki sem használja, kiskamasz korunkban megharcoltunk vele és elhagytuk ezeket a borzalmas neveket. Pedig gyerekkorunkban szerettük, ha így hívtak. Sőt, én kicsi koromban koromban arra a kérdésre, hogy hívnak, kizárólag azt voltam hajlandó válaszolni, hogy "csak Cuni”. tovább