Fájdalmak mindennap, sokszor reggeltől estig, estétől reggelig. Kínlódás minden mozdulat, a levegővétel is. A gondoskodás magatokról, vagy a segítségkérés nyomorúsága, a tudat, hogy a legnehezebb az egyedüllét, a lakásban, a keserves tévémagányban, mert már az olvasás is nehezen megy, könnyezik a szem, a hályogok… tovább

  Imádom a kutyákat, a szívemen viselem a sorsukat. De a kutyák közt is legjobban a tacskókat szeretem. Annyira mókás kis lények a rövidke lábukkal, meg a hosszú testükkel, a lógó füleikkel, hogy legszívesebben az összeset összepuszilgatnám. Nem bírok magammal, ha tacskót látok, vagy bármilyen tacskós dolgot. Egyszerűen bolondja vagyok ezeknek a “fél kutya magas, másfél kutya hosszú” kis ebeknek. tovább

Lehet, hogy elfogult vagyok, de szerintem a kishúgom csodálatos anyuka. Oké, ha teljesen reálisan nézem, akkor is. Húsz hónapos a kisfia, a kicsi keresztfiam. A kisfiú csodálatos példája annak, hogy milyen egy olyan gyerek, aki élete eddigi 20 hónapja alatt rossz dolgokat testközelből nem tapasztalt, csak jót kapott és igazi szeretetfürdőben nevelkedik. És bár nekem nincs gyerekem, de én is voltam gyerek, emlékszem, hogy milyen volt. A testvéremmel pedig őszinte, tiszta, szeretetteljes a kapc... tovább

Időről időre felbukkan a közbeszédben a „nő helye a konyhában van” szólam. Általában férfiak szájából hangzik el, mint a múlt héten Urbán Flóriéból, de írtam már saját tapasztalatról is (ITT), amikor történetesen egy nő küldött vissza a tűzhely mellé. tovább

Mostanában sokat gondolkodom ezen. Nem titok, egyedül vagyok, lassan három éve. Felnőtt életem stabil ritmusban zajlik: hét év kapcsolatban, hét év egyedül, három év kapcsolatban és most már újabb három éve egyedül. Végeztem egy gyors számítást: a felnőtt életem felét, életem negyedét egyedül, vagy ha úgy tetszik, magányosan éltem. tovább

Pár napja felszálltam a buszra, amelyikkel mindennap utazom. Felszállt egy háromfős társaság. Végigrobogtak a csomagjaikkal a buszon, mindenkit fellökve, miközben a telefonjukból ordított a mulatós (zenének nem nevezném). A busz elindult. A sofőr bejátszott egy figyelmeztető hangfelvételt, amiben a hangos zene kikapcsolására kérte a renitens utasokat. Mire a terebélyes nőnemű kikérte magának: “Há nehogymá’ ne hallgassak zenéééét???!!!”. tovább

Néha elborzadok, hogy az emberek mennyire nem kommunikálnak egymással. Illetve, ha mégis, abban sokszor nincs köszönet. Mert sokszor csak egymásra mordulnak, ahelyett, hogy beszélgetnének. Olyan emberek, akik elvileg partnerek, úgy beszélnek egymással, mint az ellenségek. Az idegenek pedig sokszor még alapvető illemet sem képesek mutatni egymás irányába. tovább

Megesik, hogy kéred az Istent, a Sorsot vagy az angyalokat, hogy szabadítsanak fel a teher alól, de nem történik semmi. Feloldozást, kegyelmet vársz és nem kapod meg. Aztán beletörődsz. A hited meginog, feladod. És neheztelsz. Magadra, Istenre, mindenkire. Miért történik ez veled?   tovább

Öten vagyunk testvérek, öt lány. Gyerekkoromban nálunk nem voltak kisautók meg focilabdák. Mi bizony főleg barbiztunk. Barbi, így nevezem, szándékosan: nem Barbie®, mert nem volt pénzünk az eredetire. tovább

Nagyon hálás vagyok a Teremtőnek (vagy Apunak meg Anyunak) a humorért, az (ön)ironikus látásmódért, ami adatott. Annyi, de annyi mindenen átsegít a magam elé tartott görbe tükör, meg persze a visszapillantó is, amiből a világot szemlélem. tovább