Bakancslista. Bakancslisták. Ezt és ezt okvetlenül látnod kell az elkövetkező öt évben, meg kell valósítanod, el kell érned. 50 film, amit meg kell nézned életedben; 100 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz; 10 híres ember, akikkel mindenképp kezet kell fognod stb.
Manapság igen divatosak a bakancslisták, mely elnevezés az azonos című, 2007-es film óta népszerű. A Jack Nicholson és Morgan Freeman főszereplésével készült mozi két különböző vagyoni helyzetű, eltérő társadalmi státusú férfiról szól, akikben az a közös, hogy mindketten halálos betegek. Betegségük összehozza őket, s rájönnek, mivel az idejük kevés, ideje élniük kicsit.
Lassan a bakancslista is olyan lesz, mint a Facebook-profil. Mindenkinek van és nagyon sok emberé hozzáférhető a neten, ilyen-olyan fórumokon. Megnézegettem hát néhányat, különböző életkorú és nemzetiségű emberek tollából. És meglepődtem. Két véglet van ugyanis. Az egyik végtelenül profán, és inkább bevásárló- mint bakancslista: fagyit enni, gránátalmát venni, finomat főzni késő este stb. A másik oldal pedig a sablonos, turisztikai célpontok iránti vágyakozást rótta fel a papirosra: heverni a Seychelle-szigetek hófehér homokján; végigsétálni a kínai Nagy Falon; üldögélni az Eiffel-torony tövében; elefánton lovagolni (vagy elefántogolni); énekelni az esőben stb.
Hááát, igaz, én még sosem gondolkodtam el azon, mi kerülne az én bakancslistámra, mert soha nem voltam az az álmodozós típus. Igyekeztem mindig a jelenben élni. Már gyerekként sem vágytam szinte mániákusan semmire. Persze szerettem volna én is menő hátizsákot az alsós iskolatáskám után; meg combközépig érő plüsscsizmát, ami a ’90-es évek közepén mindenkinek volt; kicsit korábban Barbie babát. A szüleim azonban jó érzékkel már akkor is arra terelgettek, ne legyek tucatlány. Nem kaptam combközépig érő plüsscsizmát, hanem egy barna bőrt. Nem kaptam hátizsákot rögtön, még egy évig egy női diplomatatáskával jártam iskolába. A horribilis összegekért árult Barbie helyett kaptam egy üreges műanyag változatot, mely babának még a haja is csak egy ponton, középen volt a fejéhez ragasztva; ha felemeltem a sörényét, kétoldalt bizony kopasz volt, és elég szánalmasan nézett ki. Tisztában voltam azzal, hogy két, nagyjából azonos korú lánygyereknek nem kerül egy-egy toronyóra lánccal. Mindig elfogadtam ezeket a helyzeteket, soha nem vertem magam a földhöz taknyom-nyálam hisztivel semmiért…
A mai napig sincs bennem elemésztő sóvárgás igazán semmi iránt. Persze, vannak reális vágyaim, meg irreálisabb fellángolásaim. Pl. hogy milyen jó is lenne a 40. születésnapomon egy menő zenekar mögött eldobolni egy számot (még szolfézsra sem jártam egyébként, hangszer is csak akkor van a kezemben, ha leporolom a férjem gitárját meg a pianínót). Vagy: de jó lenne a következő nyáron végre strandkendő nélkül, bikiniben beállni lángosért, s nem kellene szégyellni a hátsómat… De ezek olyan „óhajok”, melyeket simán elengedek.
Az én bakancslistám inkább szellemi síkon mozog. Ahogy írtam korábban ITT, meggyőződésem, hogy aminek el kell jönnie az életünkben, az meg fog minket találni, aminek van realitása, meg fog valósulni. Persze most is van éppen futó projektem, egy saját otthon a családomnak végre, de ez nem kétnapos történet, így nem is siettetem, a megvalósulást követő nehézségeket pedig humorral kezelem.
Egyetlen olyan igazán komoly vágyam van a jövőre nézve, melyet kamaszkorom óta dédelgetek, s talán hamarosan meg is valósul. Ehhez sem kell sok pénz, realitása is van. Csak magamban kell hinni hozzá egy kicsit jobban. Az én bakancslistám tehát meglehetősen kurta. De annál nagyobb szívvel merengek felette. És tényleg azt kívánom, hogy mindenki ki tudja pipálni a saját vágyait, a saját jegyzettömbjében.
(Az írás 2016. november 7-én jelent meg.)
