Százból kilencvenkilenc ember azért siránkozik, hogy nincs elég pénze. A századik pedig azért, mert amennyi van, az sem elég. Az egész életünk javarészt a pénzhajsza körül forog. Tudom, hisz én is benne vagyok abban a kilencvenkilencben, vagy nagy néha előfordul, hogy én vagyok az az egy. Belemehetnék abba, hogy ez a mentalitás a mi országunkban fokozottan van jelen, vagy kikiálthatnám, hogy az anyja pi…ját az országvezetésnek, de mégsem teszem.
Azért nem teszem, mert ez egy nagyon összetett probléma, nem tisztem sem publikálni sem megoldani ezt, nem is értek hozzá. De tudom, hogy több lexikonnyi terjedelemben lehetne felsorolni az elmúlt évek bűnöseit, akik segítettek nyomorba dönteni társadalmunk jelentős részét. Zárójel bezárva.
Szegénység és munkanélküliség van, tudom. Itt élek én is. Én is járok közel negyven fokban dolgozni, nekem is van főnököm, én is járok ügyeket intézni a legkevésbé sem ügyfélbarát intézetekbe, mégis igyekszem mosolyogni és kedvességgel élni. Árulja már el nekem valaki, ha átnézünk egymáson, ha lehajtott fejjel, búskomoran élünk, akkor nem lesz szegénység és munkanélküliség? Akkor nem kell bejárnunk nyáron dolgozni, vagy nem kell közüzemi ügyeket intézni, bankba sorban állni?
Ha csinálnunk kell így is, úgy is, akkor csináljuk száz százalékosan! Ha értékesítésből élünk, és bent kell rostokolnunk a munkahelyünkön napi 12 órát, akkor akár pénzt is kereshetünk önsajnálat helyett; ha buszt vezetünk, lehetünk kommunikatívak és előzékenyek; ha orvoslás a szakmánk, elláthatjuk az elkeseredett embereket úgy is, hogy a félelmeiket oldjuk. És még hosszan sorolhatnám.
Tudniillik a pénz nem minden. Annyi dolog van, ami pénzben nem mérhető, mégsem élünk vele. Az elmúlt napokból és a saját életem tapasztalataiból hoztam pár példát.
1. Szeretem a gyalogosokat átengedni a zebrán. Őszinte leszek. Nemcsak azért, mert überkirály jófej vagyok, hanem mert félek, hogy egyszer elütök valakit. Tudom, hogy azt sohasem bocsátanám meg magamnak. Igazából az ok, amiért hagyom őket átmenni, mindegy is. Ha valaki szívességet tesz nekünk, még ha a törvény kötelezi is rá, illik megköszönni. Namármost, az emberek a biccentés, a mosoly, az intés, a köszönöm szó használata helyett elfordítják a fejüket a másik irányba. WTF?! Zavarba jönnek, hogy végig kell sétálniuk előttem, vagy tudják, hogy ez nekik jár? Vagy pusztuljak el, hogy kocsiban ülök, igaz, egy 11 éves kocsiban, ám ő bandukolni kényszerül?! Lehet, hogy csak nekem tűnik fel ez a negatív hozzáállás, lehet, hogy csak engem zavar? Nem tudom...
2. A hipermarket. Pénztársor. Heti bevásárlásos telepakolt kocsival kontra két túrósbatyus, egy ásványvizes vásárló. Egy nő és egy férfi. Egyszerre érünk a fiatalemberrel a pénztárhoz, két különböző sorról. Mosolygok rá, mondom neki, hogy előre engedem, mert így előbb végezhet. Ha hiszitek, ha nem, elhúzza a száját és odaböfögi, nem kell neki szívességet tennem. Erre csak annyit mondok: szívesen, és kinevetem. Tanítsa jó modorra, akinek két anyja van! Mindenesetre ez is tanulságos.
Sokszor nem mérlegelünk, csak robbanunk...
3. A barátnőmmel együtt járunk edzeni, mivel sokat kell sétálni a parkolótól a teremig, összevárjuk egymást, addig is tudunk csacsogni. Női dolog, minden nő ismeri a jelenséget. Egyik alkalommal a parkoló közepén találtunk egy vizeletében fekvő férfit. Mint kiderült, sokat ivott. Szintén mindegy, hogy miért feküdt ott, nem hagyunk eszméletlen embert a betonon feküdni, főleg nem a hátán, hogy megfulladjon a saját hányásában. Krisztával kihívtuk a mentőket, és vártunk, míg kiérkeznek. A magyar egészségügyet szintén nem kell bemutatni. Elég sokáig vártunk, az emberek gyűltek körénk. Nagy késésben voltunk már, így megkértünk egy idősebb urat, maradjon ott a mentők kiérkezéséig. Gondoltuk, nem lesz ezzel gond, hisz a kezdetektől ott tátotta a száját katasztrófaturistaként. Amit kaptunk, nem tettük zsebre. Magából kikelve kiabálta, nem gondoljuk, hogy neki erre van ideje és egy ilyen jöttment szerencsétlenért egy lépést sem tesz… Azt hittem, felképelem, de sajnos azt két foga bánta volna, nekem meg az erkölcsi bizonyítványom. Kár, így lett volna oka megvárni a mentőket. Na jó, csak viccelek, de borzasztóan feldühített.
Ezek az emberi gesztusok, tettek, szavak nem kerülnek pénzbe. Nemhogy szegényedünk vele, inkább gazdagodunk. Sokan elfelejtik, hogy ki mint vet, úgy arat. Vagy: Isten malmai lassan őrölnek, de őrölnek…
(Az írás 2016. július 25-én jelent meg.)