Vállalom, hogy ez az írás nagyon megosztó lesz. De ha valaki az itt olvasottakon felháborodik, akkor valószínűleg megmozgat benne valamit, amin érdemes gondolkodni, dolgozni. Ezért úgy döntöttem, beleállok ebbe a történetbe és felvállalom.

A dohányos szülőkről lesz szó. Magam is dohányos szülők gyereke vagyok, ezért engedtessék meg nekem, hogy a gyerekkori élményeimből kiindulva ítéljem meg ezt a dolgot. Soha, semmit nem utáltam jobban az életben, mint a dohányfüstöt és azt, hogy így kellett felnőnöm. Utáltam, hogy a lakásunkban egy percre nem volt tiszta a levegő. Hogy a falaink és a bútoraink beitták a dohány szagát. Utáltam, hogy az osztályban én voltam a büdös gyerek, hiszen a ruháim már száradás után penetráns büdösek voltak. Utáltam, hogy folyton engem, a legnagyobb gyereket szalajtottak cigarettáért, ha elfogyott a készlet. Utáltam, hogy az én anyukám puszija nem volt olyan finom, illatosan édes, mint más anyukájáé. Utáltam, hogy azt éreztem, elvették tőlem az egészséges élet lehetőségét, hiszen már gyerekként tisztában voltam a passzív dohányzás következményeivel és rettegtem, hogy beteg leszek tőle, vagy kihat a későbbi életemre.

Utáltam, hogy ha szükség lett volna Anyukámra, ha vészhelyzet volt, előbb a bűzrudat kellett letenni, elhelyezni, s csak azután lehetett a gyerekekre figyelni. Utálom, hogy a mai napig van rajtam olyan sebhely, amit cigaretta okozott, emlékszem, hogy mennyire fájt, sajgott napokig. Utáltam azt is, hogy cigire mindig volt pénz, akkor is, ha a lábamról már leszakadt a cipő. Sokszor a cigi árának kikalkulálása után már nem volt más, ehettük a krumplis tésztát. Utáltam, hogy ha nem volt meg a kellő cigiadag, Anyu ideges volt és feszült, a dühét pedig jó néhányszor rajtam töltötte ki. De a legjobban azt utálom, hogy a cigi miatt meghalt. Negyvennyolc évesen. Árván hagyva öt gyereket, köztük két nagyon kicsit, akiket nekünk, nagyobbaknak kellett felnevelni. Utáltam azt a karácsonyt, amikor a kilenc és tizennégy éves húgaimnak el kellett mondanom, hogy sajnos Anyu már soha többé nem jön haza.

Érthető tehát, hogy kerülöm a dohányfüstöt nagy ívben. Szánalommal nézek azokra a gyerekekre, akiket dohányos szülőkkel látok. Babakocsit tolva, cigarettával a kézben. Mennyivel több jutna a gyereknek az anyagi javakból is, ha nem a dohányra menne el havi több tízezer forint… És mennyivel jobban érezné magát a gyerek egy illatosabb, tisztább levegőjű lakásban. Rosszul vagyok, ha a baba cumiját a dohányos anyuka lenyalja, majd nyomja a gyerek szájába a kátránnyal és nikotinnal szennyezett cumit. Saját véleményem az, hogy a dohányos szülő tulajdonképpen gyermekbántalmazást követ el, amikor kiteszi a passzív dohányzás veszélyeinek a gyermekét. Nem is vagyok hajlandó dohányos emberrel élni. Nem tudna annyi jót adni az életembe, mint amennyi rosszat ezzel hozna.

Tudom, hogy a függés nehéz dolog, hisz én is függök valamitől, Zacher Gábor szerint mind függünk. De talán, ha magad is dohányos szülő vagy, elgondolkodsz, hogy mit él át a gyermeked és talán erőt ad ez az írás, hogy le tudd tenni a cigit. Csak gondold át, mennyivel többet, jobbat tudnál adni a gyermekednek. Nem ítéllek el, nem akarlak megbántani. Csak gondold át. És sok sikert kívánok a leszokáshoz!

(Az írás 2016. május 28-án jelent meg.)