Szokták mondani, Magyarország egy olyan ország, ahol mindenki ért a focihoz, a politikához, az oktatáshoz meg úgy egyáltalán, mindenhez. Én nem. Én egyikhez sem értek, csupán nyitott vagyok és fejlődőképes. Talán megdöbbentő, de most nőként mégis a fociról szeretnék néhány szót szólni. Természetesen én sem veszem észre a LEST, hiába tudom elméletben, mikor valósul meg, a női szemem, amely egyébként a legkisebb disszonanciát kiszúrja a legmeredekebb szituációkban, egyszerűen nem reagál leshelyzetben. Csak a sípszót hallom, meg a korábban nagy elánnal nekiiramodó játékos hátrálását észlelem. Onnan tudom, hogy a helyzet nem helyzet többé.

Tegnap a családommal volt szerencsém élőben követni a Magyarország-Norvégia EB-pótselejtező visszavágóját a Groupama Arénában. Én azok közé az emberek közé tartozom, akik azt mondják, hazánkban aránytalanul nagy támogatást élvez a labdarúgás, miközben vannak olyan (siker)sportágak, melyek nem is napról napra, hanem percről percre próbálnak túlélni a csillivilli focistadionok árnyékában. Ezt a véleményemet a tegnapi siker dacára fenntartom.

De: amiért klaviatúrát ragadtam, az kicsit messzebbre megy a focinál. Szívről, hitről és erőről szeretnék megemlékezni. Mivel két férfival élek együtt (a félreértések elkerülése végett: az egyik a fiam), ha akartam volna sem maradhattam volna le a magyar válogatott tegnapi napig vezető útjáról, ami eddig nem volt a lelkemnek kedves. Eddig tizenegy embert láttunk, akik ideig-óráig ott voltak a pályán, de nem 90 percig. Nem hittek sem magukban, sem a győzelemben, sem abban, hogy nekik bármi keresnivalójuk is lehetne bárhol. Állíthatja bárki az ellenkezőjét, laikus nézői szemmel ez jött le. Mélységesen dühített és fájt. Mert nem kell, nem lehet mindig győzni, de törekedni kell. Akarni kell, küzdeni kell inunk szakadtáig.

Tragédiák sora árnyékolja be a napjainkat. A focitársadalomét is. Múlt csütörtökön hosszú rákbetegség után elhunyt a válogatott korábbi kapusa, Fülöp Márton. 33 éves volt. 33! Egy jóképű fiatal férfi, egy élete elején álló sportember… A szívünk szakadt meg, mikor a műsorközlő a gyászszünetben felsorolta Fülöp Márton életének legfontosabb állomásait, miközben a kivetítőről nézett le fekete-fehér fotója. 22000-en sírtunk a stadionban.

Fülöp Márton lelke ott volt tegnap az arénában. Meggyőződésem. Ott volt az ereje a pályán küzdő focistákban, akik az emlékéért (is) hajtottak, ott volt a szurkolók biztatásában, ott volt a késő esti magyar égen. Szív, hit, bizalom és erő volt minden egyes emberben. Tegnap este jó volt erős és büszke magyarnak lenni!

Jó lenne, ha tragédiák nélkül is képesek lennénk hinni magunkban! Az élet minden területén.