Lelki problémáink vannak, de hiába kutakodunk az életünkben, nem találjuk az okait. Érdemes visszakeresni családunk történetét, ugyanis ma már köztudott tény, a traumát generációról generációra adjuk tovább. Egyes felmenők sorsa befolyásolhatja a leszármazottak sorsát, anélkül, hogy a fiatal generáció ismerné az ősei történetét. A szakemberek többek között traumatikus eseményeknek tekintik egy-egy hozzátartozó korai halálát, öngyilkosságot, súlyos betegséget, homoszexualitást, kitelepítést, illetve a különböző elhurcolásokat is, például a Gulagot vagy a holokausztot. Ezek a traumák megjelenhetnek testi, illetve pszichés tüneteket formájában, anélkül, hogy tudnánk, mi áll az okok mögött.

Freud szerint a trauma olyan érzelmi megrázkódtatás, amellyel az egyén nem tud megbirkózni, magatehetetlenné válik, így zavart okoz az egyén valóságérzetében és pszichológiai jóllétében. A személyiség egészséges fejlődése szempontjából fontos a trauma feldolgozása, amely az én megerősödéséhez, jobb megküzdési stratégiákhoz és magasabb stressztűréshez vezet. Traumát nem csupán az egyén élhet át, hanem csoportok is. Ekkor beszélünk kollektív traumáról. A kollektív trauma jellegzetessége, hogy az általa kiváltott érzelmi reakciókhoz nem szükséges a személyes átélés – írják a pszichoblog oldalán. Orosz Katalin, klinikai szakpszichológus, transzperszonális terapeuta a Magyar Nemzetnek adott interjúban elmondta, egyre fontosabbá válik megérteni, hogy a saját életünket mindaz befolyásolja, ami a saját családunkban az elmúlt évtizedekben, vagy akár évszázadokban történt.

"Azok az események, amelyek a családban történnek és nincsenek feldolgozva, egyik generációról a másikra adódnak tovább. Megrázó példa erre Virág Teréz munkássága, aki a holokauszt áldozatainak gyermekeivel és unokáival dolgozva fedezte fel, hogy azokban a családokban, ahol senki nem mesélt a tragikus eseményekről, veszélyeztetettebbek voltak a következő generáció tagjai. Az utódok nem tudták felmenőikről sem azt, hogy mi a származásuk, sem azt, hogy mi történt velük, s ez az eltitkolt tény komoly traumákhoz vezetett az unokák esetében. Ugyanezt látom a kitelepített családok utódainál, vagy ott, ahol a nagypapa elveszett Doberdónál, vagy megfagyott a Don-kanyarban. Mivel ezek hatalmas traumák, csak több generáción keresztül tudjuk feldolgozni őket, s ezért rendkívül fontos, hogy tudjunk róluk. Országos szinten olyan mennyiségű veszteségünk van, hogy az kimondhatatlan. Gondoljunk csak az elcsatolt részek traumájára, a halottakra a háborúkban, a kivándorolt magyarok millióira... Nem tudjuk utolérni magunkat! És akkor még nem beszéltünk a fenyegetettségről, a bántalmazásokról és sok másfajta traumatizációról. A hazánkban olyan jellemző hatalmas pesszimizmusnak is az az egyik fontos oka, hogy szinte minden egyes családban megjelenik valamilyen formában a múltunk lenyomata. Nem a traumát ismételjük: az elfojtott traumák, érzelmek miatt olyan megküzdési stratégiáink vannak, amelyek nem elég hatékonyak. Ha azt tanultuk, hogy jobb, ha nem beszélünk valamiről, ha mindent áthat a némaság, egy titok, az már az egészen kicsi gyerekekben is komoly feszültséget kelt, amelynek következtében viselkedés-, vagy teljesítményzavar, betegség alakulhat ki” - közölte a szakember.

A Zürichi Egyetem munkatársai állatokkal mutatták be a jelenséget. A kísérletben hím egereket neveltek fel születésüktől kezdve folyamatosan, de közben néhányukat egynapos koruktól 14 napos korukig elválasztották az anyjuktól. Az állatokat ezután normálisan nevelték, etették és ápolták, a korai trauma hatása azonban mégis megmutatkozott. A kísérleti alanyok felnőtt korukban PTSD (poszttraumás stressz-szindróma)-szerű tüneteket, például az elszigeteltség és az izgatottság jeleit mutatták. Ennél is sokatmondóbb azonban az, hogy génjeik a többi egértől eltérően működtek. A kutatók öt olyan gént vizsgáltak, amelyek a viselkedéssel hozhatók összefüggésbe (egyikük a CRF stresszhormon szabályozásában vesz részt, egy másik pedig a szerotonin idegi átvivőanyagot szabályozza), és kimutatták, hogy mindegyik túl-, illetve alulreagál.

Virág Teréz, pszichoterapeuta, aki holokauszt-túlélőkkel és utódaikkal folytatott pszichoterápiára alapozta munkásságát, egy tanulmányban leírta, a kollektív traumák esetében a fantázia és a realitás nem szakad el egymástól. A neurotikus tünetek mögött minden esetben valóságos, illetve a szülők, nagyszülők által közvetített, de általuk valóban átélt, szélsőséges traumatizáció található.

A szakember úgy véli, a népirtás legszörnyűbb következménye, hogy felnőtt egy generáció, mely elpusztult vagy meghurcolt szülőktől származik. Számos esettanulmányán jól követhető, hogy milyen megnehezített helyzetbe kerül az a túlélő, akitől elszakították, majd meggyilkolták apját, anyját, gyermekeit, élettársát. Az újonnan alapított házasságban született gyermek mögött állandóan ott lebeg az elvesztett család árnyképe, a szülői szerep betöltésekor pedig az elvesztett szülő hiánya miatt nincs követhető viselkedési modell – közölte írásában.

A kollektív trauma is feldolgozható, a szakemberek három fázist állapítottak meg:

1. aktív, érzelmileg felfokozott állapot, amely az élmények és érzelmek megosztásáról szól

2. csendesebb időszak, amelyben elsősorban belső (fantázia-) munka történik

3. érzelmek lecsillapodása, alkalmazkodás a kialakult helyzethez, a trauma és a fájdalom elengedése.