Arról már írtam korábban, hogy a Balkán felé a nők nem NARANCSBŐRÖSEK. De azért a magyar nőknek sem kell a szomszédba menni a szép arcért, formákért. S ha mindez a helyhez, időhöz, alkalomhoz, személyiséghez (!) illő megjelenéssel társul, a magyar nőknek tényleg nincs párjuk a világon. Ha…! De csak akkor, ha…!

Ugyanis ezt az úgynevezett megfelelő megjelenést – öltözetet, sminket, hajat, stílust, fellépést – eltalálni láthatóan sokaknak nehézséget okoz. Helyette gyakran találkozhatunk azzal, hogy a nők tömegesen belemennek valamiféle egymás közti versengésbe, dominanciaharcba, s mindezt úgy, hogy lehetőleg minél több testrészüket tegyék közvetlenül közszemlére, alkalomtól függetlenül.

Külföldi férfi ismerőseim nyaranta csak tekergetik a nyakukat Budapesten, nem akarnak hinni a szemüknek, hogy itt ilyen levetkőzve ki lehet menni az utcára. Alig akarnak hazamenni. Megnézik, mert látványos, mert kuriózum, mert tényleg minden kilátszik, s általában hibátlan is. Nem sokat bíz a fantáziára. Otthonra azért ilyet nem szeretnének. - „Ezek biztos hostessek” – találgatta eleinte egyik ismerősünk, mire rájött, hogy ennyi hostess a világon nincs. - „Szép, szép, de azért mi sem az állatkertbe járunk vadászni” – hangzik el egy s másszor, meg az ehhez hasonlók.

Nagyon kevés emberrel találkozom, aki tudja is viselni a „kitettségét”. Sokan inkább csak beállnak a sorba, mert más is így öltözik, s mert sokaknak csinosan felöltözni annyit tesz, mint feltűnően kitenni azt a testrészt, ami csinos rajtuk. Ha több is van belőle, akkor lehetőleg mindet, egyszerre.

Talán érdemes azon elgondolkodni: ez a sok közgusztálásnak kitett test és testrész valóban a tulajdonosa belső igényét elégíti ki, esetleg neki így természetes, vagy csak eszköze valamilyen – akár nem is tudatosított – célnak, görcsnek?

Nem gondolom, hogy valamiféle közízlésnek, társadalmi elvárásnak, vagy bárki igényeinek kellene megfelelnünk. Éppen elég saját magunknak. De magunknak: igen.

Szerintem a kevesebb néha (s nem is annyira néha) több. Ha nem mindig toljuk egymás képébe a tökéletes dekoltázst, lábat, hasat (vagy akár mindezt egyszerre…), hanem csak egy-egy nagyon jól eltalált alkalommal, illetve megfelelő kombinációban, valamint, ha nem takarjuk ki a ruha alól az adott testrészt teljesen, csak megvillantjuk, esetleg átsejlik a sziluettünkön, az sokkal titokzatosabb és vonzóbb. És nem mellesleg: gyakran kényelmesebb is, s a komfortérzet máris sokat hozzátesz a kisugárzáshoz! Az illatos haj, szép nyak, formák, ízléses smink, harmónia és kisugárzás sokkal igézőbb, mint amikor valakire agresszívan ráugrik, rátelepszik a „kínálat”.

Tulajdonképpen az a vonzó, ha valaki „jól van”. S ha valaki tényleg jól van, az átüt, kilátszik, még egy zsákból is!

Hiszem, hogy lehet azt érezni, mikor milyen megjelenésnek van ideje, helye: mi az, ami harmonikus, összhangban áll a személyiséggel és alkalommal, s mi az, ami disszonáns.

S ha épp mégsem sikerült eltalálni? Sebaj! Rántsuk meg a vállunkat, érezzük jól magunkat, bárhogy is alakult az aznapi ruhaválasztás! Hányjunk fittyet a károgókra (úgyis csak az károg, akinek magával van baja, legyünk hát vele empatikusak! :) ), ne hagyjuk, hogy bármi kibillentsen minket a jókedvünkből!

(Az írás 2016. február 19-én jelent meg.)