Mindig őszintén csodáltam azokat, akik képesek összeválogatni a megfelelő színű ékszerszettet a ruhával és a szemfestékkel, a hajgumit a fülbevalóval, rúzst a körömlakkal. A non plus ultra a barátnőm, akinek szürke-fekete tónusú ruhájából és sminkjéből előlép vérvörösre rúzsozott ajka és pontosan ugyanolyan színű bokacsizmája. Mint egy művészfotó! (Ő nem tudja, hogy ezt megírom.)

Én leginkább ezüst- vagy aranyszínű, maximum fehér köves vagy gyöngyös ékszert viselek. Amit egyik nap előveszek, azt csak leteszem este a fürdőszobai polcra, s másnap reggel ismét magamra kapom. Jellemzően az autóban sminkelek, natúr színekkel, az mindenhez megy. Minél többet állok piros lámpánál, annál teljesebb a sminkem. Nem sok táskám van, leginkább egy nagy sötétkéket vagy egy kisebb, vállon átvethető feketét hordok bármilyen ruhához. Nyáron alkalmanként előveszem a világosabb táská(i)mat, de a sötétkék malaclopó előbb-utóbb visszaszerzi az uralmát. Ebben ugyanis minden elfér: a már említett sminkkészlet, az ebédem, kilós kenyér, napi bevásárlás, pár konzerv macskakaja, kardigán a hideg időre, pótharisnya, egy tábla 99%-os csoki, szőlőcukor, notesz, tollak, aktuálisan olvasott könyv, kulcscsomó, pénztárca, zsebkendő, nedves törlőkendő, két telefon, kézkrém. Egyszerre. Így nem kell mellette még három másik szütyőt cipelnem. Csak az alkalmi megjelenéshez hordok kis fekete táskát.

Részemről már az is nagy teljesítmény, hogy a fekete lábbelik – lapos, közepes vagy magas sarokkal, szandál, cipő, bokacsizma és csizma formában – valamint a hozzájuk való nadrág (lapos sarokkal nem ugyanazt hordjuk, mint tíz centis sarkakon), kabát, táska, öv, egyéb ruházat – mellé kialakítottam egy világosabb, krémszínű szettet is, nyárra. Az ennél színesebb lábbelik és hozzá való ruházat, kiegészítők összeválogatása számomra értelmezhetetlen kategória. Nagyon tetszik másokon a rózsaszín, lila, piros, egyéb színes cipő, táska és hozzávalók együttese, de én képtelen vagyok így vásárolni, összeválogatni. Sem időm, sem tehetségem ehhez, de másokon megcsodálom, és elismerem az ízlésüket.

Gyönyörűnek találom az ápolt, színes körmöket. Ám én nem tudom szépen kifesteni a körmeimet. A lábamon igen, a jobb kezemmel a balon még csak-csak, de a bal kezemmel a jobbon… Na, ez az a pont, ahol letörlöm magamról a művemet, és felkeresek egy szakembert. Ha meg tudom szervezni. Aztán a harmadik napon a tartós, meggypiros körmeimmel (gyönyörűek!) eszmélek, hogy ezekhez most egy darabig nem fog menni a rózsaszín ingem, a barack sálam, a ciklámen blézerem, és egyébként is, ezt a színt tudni kell viselni, még körülbelül két hétig, amíg rajtam lesz, ha már kifizettem érte annyi pénzt. Az irodai fekete-fehér öltözetemet feldobja, nagyon elegáns (csak el ne felejtsem hozzá a piros rúzst betenni a malaclopóba), de a táncházban már kiabál, rajtam kívül senkinek nincs még egy árva halovány színű lakk sem a kezén. Nem beszélve ugyanitt a szépen dekoltált ruhámról, melyben az irodából beestem: ami munkavégzéshez pont megfelelő, az tánc közben elmászva-rángatva már több mint kihívó. Ezért nyakamba kötöm a malaclopóban lapuló mindenes kardigánomat, úgy ropom tovább.

Az a típus vagyok, aki feszeng a feltűnéstől, a kitettségtől. Szeretem az elegáns, alkalomhoz illő, de alapvetően visszafogott ruházatot. Lapos sarkú cipőt húzva régebben mindig úgy éreztem, mintha mezítláb járnék. Mára javult a helyzet: gyakrabban választom a kényelmeset ahelyett, hogy a „legtöbbet hoznám ki” a lábamból.

Ma már nem erőltetem, ami nem megy. Elengedem. (F)elismerem az erősségeimet. Tudom, mi az, amiben segítséget kell kérnem. Kérek is. Legyen szó hajfestésről vagy gyereknevelésről.

(Az írás 2016. április 15-én jelent meg.)