A tegnapi nap egy nagy közös magyar ima volt, ahogy Balczó Matyi barátom is írta emlékező cikkében (ITT). A közösségi oldalakon, a találkozásokban, a televízióban, a tekintetekben ott volt a hangos, a képes és a néma együttérzés a veronai busztragédia áldozataival és a szüleikkel.

Szülőként minden egyes gyerekhalál hírénél úgy érzem magam, mint akinek egy 20 kg-os kettlebellt ejtettek a mellkasára. Méghogy a léleknek nincs súlya! Dehogyisnincs. És nem 21 gramm, az is biztos.

Emlékszem, hetedikes voltam, amikor egy reggeli történelemórára sírva jött be a tanárnő. Nem bírt az érzelmeivel, s tudta, ezért magyarázattal tartozik: Pörböly közelében, a vasúti átjáróban a helyi kisiskolásokat Bátaszékre szállító busz vonattal ütközött. Tizenketten haltak meg, közülük tizenegy gyerek. Pörböly közel van a szülővárosomhoz, Szekszárdhoz, de még közelebb Bajához, ahová gyakran jártunk a szüleimmel vásárolni. Az 51-es útról belátni a pörbölyi temetőbe: tizenegy egyforma kopjafa áll egymás mellett 1993 óta.

Tizenhárom éves gyerekként szembesültem a kortársaim halálával, s évekig a tragédia hatása alatt voltam. S most, hogy erről írok, még mindig heveny szívdobogás jön rám. Az iszonyat szívdobogása.

Aztán 1999-ben a deutschlandsbergi rettenet, a kőszegi diákokat szállító busz a szakadékban. Tizennyolcan haltak meg, az életük elején álló fiatalok. Akiknek tízegynéhány év adatott. A családoknak meg az örök fájdalom.

De emlékszem a hat évvel ezelőtti egyiptomi buszbalesetre is, melyben tizenegy magyar ember halt meg. Nyaralni mentek, kikapcsolódni, jól érezni magukat, s soha többé nem tértek haza. Egy idegen országban vesztették életüket.

A fiamék iskolájából február végén mennek sítáborba a gyerekek. Mi is befizettük az első részletet, a másodikat Benedek elhagyta valahol a suliban. Én akkor döntöttem el, hogy nem megy a gyermekem a táborba. Mi soha nem síeltünk eddig, nem is vonzódunk a téli sportokhoz, Beni is csak a társaság miatt csatlakozott volna. De mikor a második 50 euró nem jutott el a szervező tanárhoz, azt mondtam - testem-lelkem amúgy is berzenkedett az egész ellen -, a pénz eltűnését olyan jelnek veszem, ami megkönnyítette a döntésünket: Beni itthon marad. Tudom, a tegnap történtek fényében ez kicsit úgy hangzik, mintha mások tragédiája miatt határoztam volna így, de nem. Természetesen a veronai baleset sem csinált nagyobb kedvet az egészhez.

Benedek Skorpió. Én Skorpió vagyok. A kapcsolatunk „héjanász”. Naponta többször összekapunk, duzzogunk egymásra, de még a viták hevében is imádjuk egymást. Tizenegy éves a kisfiam, de olyan erős a szimbiózis közöttünk, hogy egy nyugodt percem sem lenne egy hétig, amíg a sítáborban, vagy akárhol van.

Tegnap a Felvidéken voltunk kirándulni hármasban. Breznóbányáról hazafelé, éhesen kanyarogtunk a hegyi utakon. Mikor megérkeztünk somoskőújfalui szállásunkra, Benedek könnyes szemmel szállt ki az autóból. Ránéztem, s azonnal jeges vasmarok szorította össze a szívemet. – Mi a baj, kicsim? – Semmi – válaszolta. – Csak kicsit furcsán érzem magam. – Milyen furcsán? – visítottam, s éreztem, mindjárt elájulok. – Azt hiszem, kicsit felkeveredett a gyomrom, de lepihenek, s jobb lesz – mondta halkan.

Lepihen? Ő? A hiperaktív fiam? Mi lehet vele? Úgy éreztem, nem bírom ki, ha bármi baja van. Mert azt nem lehet kibírni. Nem, nem és nem. Édesanya vagyok, szívem-lelkem 11 éve az övé. Akárhol vagyok, akármit csinálok épp, gondolataim jelentős része mindig nála van. És aggódom, folyamatosan.

Ő ettől persze duzzog. – Anya, idegesítő vagy, nem mondhatok neked semmit, mert rögtön pánikolsz.

Igen, rögtön pánikolok. Ez a dolgom, a kötelességem, az életem. De aztán megnyugszom, magamhoz ölelem, beszívom az illatát, mely a nyakszirtjénél a legintenzívebb. És minden egyes percben hálát adok, hogy van, akivel „héjanász” lehet a kapcsolatunk...