Itt az érettségi időszaka, betöltve a tizennyolcat és kilépve az iskola kapuin, sokszor azt gondoljuk, miénk a világ, felnőttünk, bármit megtehetünk. De biztosan érettek vagyunk attól, hogy elérünk egy bizonyos életkort, megszerzünk bizonyos papírokat, összeházasodunk a párunkkal és gyereket szülünk? Sok évi önismereti munka után biztosan állíthatom, ez még egyáltalán nem garancia arra, hogy felnőttünk. Én személy szerint biztos vagyok benne, hogy valahol a csecsemőkorom környékén megrekedtem, és az akkori igényeim kielégítésére keresem a megoldásokat.

Mindenki ismeri Pán Péter meséjét, a pszichológia a történet után szabadon, bevett módon használja a Pán Péter-szindróma meghatározását. Turi Zoltán, klinikai szakpszichológus tanulmányában leírta, az "örök gyermek" nem vállal életkorának megfelelő tevékenységeket, s úgy éli életét, mint egy nagyra nőtt kisgyermek. Sokszor találhat létmódja igazolására szocializált tevékenységi formákat, társadalmilag elfogadható foglalatosságokat, tevékenységeket, melyekben megengedett a gyermeki viszonyulás kiélése. Nem is annyira a pályaválasztás a lényeges szempont a Pán Péter-szindróma felismerésében, hanem az a mód, ahogyan belülről megéli saját identitását, életének értelmét. A Pán Péter típusú ember (a sorskönyvi tudattalan döntés értelmében) döntött: örök gyermek marad. Nem fog felnőni, kevéssé használja majd a Felnőtt énállapotát, örömei gyermeki örömök lesznek. Nem vállalja a felnőttség kihívását, s ezzel kerüli az elköteleződést.

Amennyiben esetleg szülővé válik, saját gyermekei iránt nem képes kielégítő módon felelősséget vállalni, azt lehetőleg másra ruházza és elvárja, hogy egy fejlett Felnőtt énállapottal bíró személy (szülő, társ, testvér, rokon, nagyszülő) átvállalja a döntéssel járó "terheket". A felelősséget is az viseli, aki "felel" a gyermek igényeire. Ahogy ez lenni szokott, erre a szerepre akadnak is jelentkezők: mintha azok akik, keresik mások „megmentését”, felismernék, hogy Pán Péternek a sorskönyvében egy be nem töltött szerep, szereplőre vár – mondja a szakember.

Ilyen volt Wendy, aki ebben a furcsa és sokatmondó mesében nem ugyanazt az életidőt élte, amit kis megmentett áldozata, Péter élt. Pán Péter számára az idő a gyermekkorban állt meg. Ahhoz, hogy ezt a gyermeklétet élni tudja, meg kellett teremtenie Seholsincs Szigetet. Ez az a Donald Winnicott által „potenciális tér”-nek vagy „átmeneti tér”-nek nevezett hely, amely mindenki gyermekkorában jelen van, átmeneti tárgyakkal benépesítve. Ezeket az átmeneti tárgyakat a gyermek alkotja meg, úgy, hogy (tudattalanul) önmaga és édesanyja közötti kötődés érzéseivel ruházza fel. Az „elég jó” anya-gyermek kapcsolatban ezek a tárgyak idővel szerepüket vesztik, s tárgyi valóság mivoltukban a semmibe tűnnek, ahonnan jöttek. Az érzelmi emléktár mélyen megőrzi, ám későbbi életkorokban a kultúra, a művészet, a baráti csoportok intimitása tölti be a „potenciális tér” régi funkciót. Akik Pán Péter-szindrómában szenvednek, nem is akarnak felnőni. Velük szemben viszont ott vannak azok a felnőttek, akik megrekedtek valamilyen korban és szeretnének változni.

G.W. Allport szerint „az egészséges (érett) személy tevékeny ura környezetének, személyisége bizonyos fokig egységes és képes arra, hogy pontosan észlelje mind a világot, mind önmagát.

Radnai Béla szerint a felnőtt praktikus és önálló, diszkrét, másokról gondoskodó, jelent, jövőt együtt mérlegelő. Produkálási vágya nagyobb a reprodukálásinál. Felelősségtudat, céltudatosság, előrelátás és közügyek iránti érdeklődés jellemzi. Világnézete megállapodott, a bizonytalant a bizonyossal igyekszik feloldani. A döntésben gyakorlott. Szervező rutinja van, módszereiben igényes. Fejlett kritikával önmagát alakítja. Munkájában higgadt, kimért. Szexuális egyensúlyra, igényes ösztönkiélésre való törekvés jellemzi. Nem szívesen viszi magánügyeit nyilvánosság elé, nehezen mondja meg, ha nem ért valamit, nehezen kérdez, s a kimondotthoz ragaszkodik.

Sokan emlegetik a személyiséggel kapcsolatban Allport 6 személyiség-érettség kritériumát:

• Az én érzésének kiterjesztése
• Meghitt viszony másokkal
• Érzelmi biztonság, önelfogadás
• Önismeret, humor
• Egységesítő életfilozófia
• Valósághű percepció

Freud szerint az az egészséges és érett, aki örömet talál az életben, szeretni és dolgozni tud. A személyközpontú pszichológia szerint az önelfogadás a mentális egészség kulcsa.

Alice Miller A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása című könyvében arról ír, hogy sok ember másoknak adja tovább az egykor átélt borzalmakat. Ők még idős korukban is függőségben lévő kisgyerekként élnek. Nem tudják, hogy őszintébbek lehetnének magukkal és másokkal szemben, ha magukhoz engedik régi, gyermekkori érzéseiket. Minél inkább megengedjük magunknak ezeket a korai érzéseket és minél inkább át tudjuk azokat élni, annál erősebbnek és koherensebbnek érezzük magunkat.