Húsvét hétfő van. Fiatalkoromban a legrettegettebb napok egyike volt. Én oly mértékben utáltam és utálom ezt a "hagyományt", hogy a múlt emlékeit a mai napig heverem. Ha van olyan nő, aki ezt a napot tűkön ülve várta, akkor én kérek elnézést, és egy beutalót a pszichiátriára.

Nemhogy a legrettegettebb napok egyike volt, de véleményem szerint az egyik legkínosabb is. Már jó pár éve is a pénz beszélt, az anyák meg ugattak. Csengetett hozzánk minden jöttment, aprópénzt remélve, azok is ott bűzölögtették a locsolókölnijüket az ajtónk előtt, akik egy sima hétköznap az italboltba menet elfordították a fejüket, és csak úgy zengtek a közhelyesebbnél közhelyesebb lila, kék ibolya meg zöld erdős versek. Volt, aki humorosnak érezte magát és csempészett egy kis pajzánkodást is a versébe. Na, őket jobban szántam, mint gondolnátok. Az én családom pedig tömte az ezreseket Ferikének, Bélának, még Attilának is, akinek a nevét és kilétét négyen is csak 10 perc alatt tudtuk megfejteni. Nem maradhatunk szégyenben, mint mondanak Szabóékról, hogy csak piros tojást adnak, pedig nyugati kocsival járnak - így folyt ki szépen a családi kasszából a mani.

Ha csengettek, a tesómmal felváltva hurrogtunk le minden csillagot az égről, és alig vártuk a delet, hogy bezárjon a bazár. Percekig néztünk egymás szemébe az aktuális sudár legénnyel, zavartan és utálattal. Ordított rólam a megvetés, mégis minden évben jöttek bőszen. Nem tudom, hogy miért. Szerintem annak idején nem voltam még ennyire nyilvánvaló, mint manapság. Szeretem az egyenes beszédet, vagyis csak azt szeretem, így nem értem az akkori önmagam. Mindegy, elmúlt.

Olyannyira elmúltak a kínos pillanatok, hogy kamaszkoromra a baráti összejövetel napjává avanzsált ez a nap. Sokáig versenyszerűen kézilabdáztam Szekszárdon. Abban a szerencsében volt részem, hogy a női csapat mellett volt a városnak egy férfi csapata is, melynek tagjai velünk egykorú, laza, kedves, vagány fiúk voltak. Együtt jártunk kupákra, szurkoltunk egymás meccsein, péntekenként együtt lazultunk, házibulikba jártunk. A sportnak köszönhetően sok embert ismertem meg, sokan a barátaimmá váltak, és a locsolás napján az ő érkezésük már nem volt teher. Körbejárták a lányokat a csapatomból, és mire hozzám értek, már dél lett. Jöttek, locsoltak, piáltak, nevettek. Édesanyám ebéddel várta őket, rántott hússal, hasábbal, édesapám borral és pálinkával.

Körbeültük az asztalt, megebédeltünk és jókat beszélgettünk. Ahogy erről írok, melegszik a szívem. Hiányoznak ezek a pillanatok és ezek az emberek. De az életem más irányt vett. Mindegy, elmúlt. 

(Kép forrása: youtube.com)

(Cikkünk 2017. április 17-én jelent meg.)