Nem tudom, ki hogy van vele, de én kezdek kétségbeesni. Naponta legalább egy zsáknyi szemetet termel a három főből álló családunk, de megesik, ha kipakolom a hűtőből a lejárt szavatosságú élelmiszereket, bizony négy szatyornyi hulladék is összegyűlik. A hét vége felé már csak úgy tudjuk lecsukni az udvari kukát, ha a férjem „ráül”, pedig a műanyagot és a papírt szelektíven gyűjtjük. Ami természetesen két másik szemetest is jelent.

Emlékszem, gyermekkoromban a szüleim nagyon komolyan vették azt az alapvetést, hogy ételt nem dobunk ki. Bár édesanyám mindig úgy főzött, hogy a családon kívül még legalább öten jóllaktak volna, valahogy mindig megtalálta a módját, hogy a maradékból némi „ráncfelvarrással” valami teljesen újat alkosson. Sőt, az étkezések előtt mindig hangsúlyozta az édesapám, hogy csak annyit merjünk a tányérunkra, amit biztosan megeszünk. Ráadásul mindent meg kellett kóstolnunk. Így eshetett meg, hogy „röpke” 2,5 órát ültem négy kocka marhahús felett; meg is kellett kóstolnom a pörköltet, tehát mernem kellett belőle. Nem ízlett, egyszerűen nem ment le a torkomon, de nem hagyhattam ott, amit kiszedtem a tálból. Délután 3 óra körül szánt meg és engedett utamra apukám, de ez az élmény örökre bennem maradt.

Tiszteletlen felhasználók

Nálunk elképzelhetetlen, hogy a fiam órákig üljön a tányérja felett, ahogy az is, hogy valamit megkóstoljon, amiről első ránézésre kijelenti, hogy nem kell. Ez már a mi generációnk erélytelensége. Valószínűleg a mi engedékenységünkben az is szerepet játszik, hogy soha nem kellett megtapasztalnunk a nélkülözést, ami pl. még a háborúk idején élő nagyszüleink, dédszüleink mindennapi tapasztalása volt. Ez az engedékenység, pazarlás azonban nem csak a gyerekeinkkel szembeni nagyvonalúságot jelenti, hanem az étellel való tiszteletlen bánásmódot is.

Hogyan fordulhatna elő másképpen, hogy sokszor bontatlan csomag vajat, élesztőt, tejfölt, joghurtot, felvágottat vagyok kénytelen kidobni, mert egyszerűen „nem kerül rá sor”? Nem reggelizünk otthon, az ebédet mindenki megoldja a munkahelyén és az iskolában, s ha vacsorára főzök, akkor a „hideg” étel – értsd: a fentebb sorolt vaj, szalámi és társai – szépen kitölti a lejárati idejét a hűtőben. Ez egyrészt hatalmas pénzkidobás, másrészt a rengeteg csomagolóanyagba burkolt érintetlen élelmiszer elpazarlásával hatalmasra növesztjük az amúgy sem kicsi „ökológiai lábnyomot”.

Esszük a sok szemetet, majd kidobjuk a szemetet

De nem csak én vagyok egyedül az ezen való elmélkedéssel. Nyugat-Európában már bevett szokás a csomagolás nélküli üzletek jelensége, s tavaly október óta nálunk is van olyan bolt, ahol a vásárlónak csak annyit kell megvennie adott termékből – magvakból, aszalványokból, teafűből, lisztből, natúrkozmetikumokból –, amennyire éppen szüksége van. Ezt pedig a magával vitt, vagy a helyben vásárolt, környezetbarát tárolóedénybe, dobozba, kosárba mérik ki az eladók, nem kell 6 köbméter zacskót és csomagolópapírt kerülgetnünk az élelmiszer elfogyasztása után.

Ráadásul azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, mennyi értéktelen, egészségtelen vackot viszünk be a szervezetünkbe. Manapság nálunk is egyre gyakoribb a látvány, amit néhány évvel ezelőttig legfeljebb amerikai dokumentumfilmekben észlelhettünk: a túlsúlyos család hétvégi programként felkerekedik, s az egyik hiperben csurig pakolják a bevásárlókocsit olcsó, nehéz, cukros, finomított szénhidrátban „tocsogó”, szintetikus „ételekkel”.

A napokban került nyilvánosságra a Nemzeti Egységes Tanulói Fittségi Teszt eredménye, melynek keretében a 2014/15-ös tanévben 8000 iskola 623 ezer tanulóját vizsgáltak fittségi, állóképességi, erőnléti szempontból. Az eredmények lesújtóak. A diákok egynegyede túlsúlyos, amely bizonyítottan a szív- és érrendszeri betegségek egyik kiváltó oka lehet a későbbiekben. Ennek nyilvánvalóan az „okos kor” az oka, melyben jelenleg élünk. A számítógépes játékok, virtuális világ, a 24 órás online jelenlét elveszi az időt és az érdeklődést a valódi játékról, a valódi, igazi együttlétről, de a hiánybetegség, az igény megmarad. És a hiány okozta űrt valamivel pótolni kell: ezért menekülnek nagyon sokan az evésbe, mert a finom falatok ideig-óráig kielégítik a vágyat, melynek az emberi érintkezéssel kellene beteljesülnie, az ízfokozókkal teletűzdelt értéktelen szemét boldogság-függőséget okoz. A chipses zacskó zörgése helyettesíti a beszélgetést, a minőségi együttlétet, mert a mai felnőttek és gyerekek már nem igazán tudják, milyen úgy adni, hogy az ne kézzelfogható termékekben kulmináljon.

Már nem is fogyasztói, hanem élvezői társadalom vagyunk

És itt jön a pazarlás, a felesleges felhalmozás egy újabb nézőpontja. Joshua Becker, amerikai „minimálkutató”, kétgyermekes családapa azért küzd, hogy az emberekkel megértesse: „A legjobb dolgok az életben nem dolgok.” Azaz nem fizikai javak.

Legutóbbi blogbejegyzésében arról értekezik, hogy a szülők, akiket beszippant az atomkor, a rohanás, időhiány, úgy próbálják a szeretetüket „kifejezni”, hogy mindenféle felesleges dolgot összevásárolnak a gyermekeiknek. Mintha a számtalan játék pótolhatná a közös társasozást, kirándulást, összebújást, beszélgetést. Arról nem is beszélve, micsoda veszély rejlik ebben a mentalitásban: ugyanis ez a viselkedésminta, ez a „jutalmazásmód” tovább öröklődik, s az újabb és újabb, modernebbnél modernebb eszközök megjelenésével folyamatosan tágul az inger- és igényküszöb.

Joshua Becker összegyűjtötte a közelmúlt felhalmozással kapcsolatos kutatási eredményeit, s azt találta, hogy ma

• egy tízéves brit gyereknek átlagosan 238 darab játéka van, ebből azonban jó, ha 12-t a kezébe vesz naponta
• Amerikában a világ gyermeknépességének mindössze 3,1%-a él, de ők birtokolják a világban készült játékok 40%-át
• Amerikában a szülők évente átlagosan 371 dollárt (kb. 106 000 Ft), Nagy-Britanniában pedig 450 dollárnak megfelelő fontot (kb. 129 000 Ft) költenek játékokra.

Szerintem mi, európai, ezen belül magyar szülők sem vagyunk messze ezektől a számoktól. A játékokon kívül azonban ott vannak a menő ruhák és kiegészítők iránti egyre nagyobb igények, az egyre puccosabb születésnapi bulik – a szül��k pedig sokszor erőn felül igyekeznek gyermekeik minden kívánságát teljesíteni, mert valami téves beidegződésnél (netán öröklött viselkedési mintánál) fogva úgy gondolják, ha hagyják gyermeküket taknya-nyála hisztivel követelőzve toporzékolni a boltban, mert valamire nemet mondtak, akkor rossz anyák-apák. Így ebben a Dávid-Góliát harcban rendszerint tényleg a gyengébb, a kisebb, vagyis a gyerek győz. És a tévúton robogó folyamat újabb vakvágányokat eredményez a gyermekeink fejében, így most kell elkezdenünk visszafordítani a zsákutcás gondolkodást egy egészséges irányba.

Magunkon kell kezdeni

Ezt is, mint mindent, csak példaadással változtathatjuk meg. Ha megkérdezzük a gyermekeinket, mit szeretnének jobban, egy új (huszadik) villogós játékot, vagy egy családi kirándulást élményparkkal, fürdővel, várlátogatással, a nem vészesen „bekockult” lurkók kivételével a legtöbben valószínűleg az utóbbit választanák. Legalábbis az én kisfiam mindenképpen. Imád velünk együtt nevetni, sétálni, nagyokat beszélgetni az édesapjával. Talán azért, mert viszonylag ritkán vannak ilyen pillanatok, igyekszünk hát mindannyian megbecsülni. Néhány éve költöztünk. Az új szobája sokkal kisebb, mint a korábbi lakásunkban lévő volt, így a magunkkal hozott játékainak több mint a felét bezsákoltuk, s levittük a garázsba. Benedek azóta sem keresett egyet sem közülük.

Bizony a változtatás, a javak hajszolásának elengedése, a felhalmozás beszüntetése áldozattal, komoly önneveléssel jár nekünk, szülőknek is. De gondoljunk arra, hogy anyáink, nagyanyáink korában még működött a „nem dobunk ki semmit” és a „semmi szükség rá” mentalitás. Van tehát előttünk jó példa. Nem ördögtől való visszanyúlni a régmúltba olyan mintákért, amelyek bizonyítottan működtek.       

(Inspiráció: becomeminimalist.com)